...életrajz helyett

Néhány évvel korábbi "előhang" után 1985-ben kezdtünk együtt koncertezni, már első alkalommal is Liszt-művet,  a Mazeppa négykezes változatát játszottuk Lukin László tanár úr felkérésére. Az azóta eltelt 35 évben félezerszer léptünk fel közösen, a rengeteg itthoni koncert mellett Európa legtöbb országában, Amerikában és Japánban. 

Eleinte csak négykezeseztünk, később a kétzongorás, sőt a legutóbbi években Fülöp fiunkkal a háromzongorás formáció is rendszeressé vált. Inkább időrendi, mint fontossági sorrendben említve a következő szerzők zenéjében merítkeztünk meg: Bach összes versenyműve egynél több zongorára, Mozart négykezes művei és többzongorás versenyművei, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms és Grieg zongoraduói; Debussy, Ravel és Satie csodálatos négykezes és kétzongorás darabjai, Bartók kétzongorás művei, Messiaen: Visions de l'Amen szintén két zongorára.

Liszt zenéje és személyisége mindig közel állt a szívünkhöz, művei majd' négy évtizedes közös zenélésünk egyik alappillérét alkotják. A Via Crucis - melyet főművei közé sorolunk - négykezes változatát 1986-ban, a Faust-szimfónia korábbi, a legutóbbi időkig csak kéziratban létező, nagyszerű kétzongorás átdolgozását 1990-ben mi mutattuk be. Beethoven IX. szimfóniájának nagy műgonddal készített kétzongorás átiratát is rendszeresen játszottuk. Kezdettől fogva műsoron tartunk néhányat a szimfonikus költeményeiből négykezes változatban,  de mostanában jutottunk arra az elhatározásra, hogy tanuljuk meg az összeset. Liszt a zenekari változatok komponálásával egy időben készített mindig kétzongorás kivonatot, viszont évekkel, sok esetben 15-20 évvel később négykezes formába is öntötte őket rengeteg változtatással, így igazi, csodálatos zongoraművek születtek. Hatalmas, örömteli és felemelő feladat ezeket a nagyközönség által jórészt ismeretlen változatokat eljátszani. Mindezt annak kapcsán is, hogy 2021-ben ünnepeljük Liszt Ferenc 210. születésnapját. Ehhez egy személyes évforduló is társul, idén betöltöm hetvenedik életévemet (zárójelben említendő érdekesség: 70 x 3 = 210).

Külön kell szólnunk a Dukay Barnabással kialakult, most már csaknem két évtizedes kapcsolatunkról. 2002-ben játszottuk az akkor még egyetlen kétzongorás művét, és azonnal rabul ejtett bennünket varázslatos békéjű, aktuális "trendektől" mentes, bensőséges világa. Azóta mintegy ötórányi egy-, két- és háromzongorás zenemű született. Múlt ősszel, 70. születésnapja alkalmából hárman megszólaltattuk négy koncerten az oevre túlnyomó részét.

Mindkettőnk nevében: Ránki Dezső

/Fotó: Felvégi Andrea/

Kiss Zsolt 1979-ben született Kapuváron. 8 évesen kezdett zongorázni. 13 évesen a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta tovább tanulmányait orgona és szolfézs-zeneelmélet szakokon. Orgonatanára Hoffmann László, majd Baróti István lett.
1999-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona szakára, 2003-ban Lehotka Gábornál diplomázott. Tanulmányai során részt vett Gárdonyi Zsolt, Karasszon Dezső, Koloss István, Jesper Madsen, Pálúr János, Szathmáry Zsigmond kurzusain.
Jelenleg a Pannonhalmi Bencés Gimnázium ének- és orgonatanára, valamint a Pannonhalmi Bazilika karnagya.
Több alkalommal adott koncertet Németországban, Ausztriában, Romániában, Svájcban, Szlovákiában, valamint hazai városokban.

Hét, hullámzó évtizeddel a hátam mögött már érdemes visszatekinteni.

Karon ülő gyermekkoromban szüleim rendszeresen elvittek a templomba. Amikor megszólalt az orgona – mesélték –, én tátott szájjal hallgattam.

Íme, az első zenei élmény!

Ahogyan cseperedtem, növekedtem, az orgona iránti rajongásom is nőttön-nőtt. Lenyűgözött az orgona hangja, a sok ragyogó síp, a játékasztal színes gombjaival.

Ha szeretnék tanulni orgonálni – mondták –, a zongoratanulás is kötelező. Na, ez nem tetszett. Később azért a zongorával is összecsiszolódtunk, és élem így „kétlaki” életem.

A mérleg serpenyői mozgásban vannak, de fontos az egyensúly. Ma már nem a hangszerek vonzanak, inkább a zeneművek. Ma már nem a ragyogás, a csillogás vonz, inkább a csend, a meditáció. Ezért szeretem Bach korálelőjátékait és Liszt csendes, léleképítő műveit, melyek közül most több is felhangzik.    

1949-ben, Budán, a Várban születtem, apámat akkor már internálták, ikerhúgommal és a nővéremmel anyám, és az (anyai) nagyanyám gondoskodását élveztük. '51-ben kitelepítettek bennünket mint osztályidegen úri családot Tiszanánára, egy úgynevezett kulák család nyakára telepítettek, akiknek a kétszoba-konyhás házán kívül már semmijük nem volt. Úgy tudom, mert az emlékezetemben csak szürreális és homályos jelenetek maradtak meg, a család rendkívül együttérzően bánt velünk. Egy hónap sem telt el, és az ÁVH emberei egy éjszaka elhurcolták apámat azon a címen, hogy munkát adnak neki. Bő három évig hiába kérdezősködött a hatóságoknál anyám a férje holléte után,nem kapott választ. Csak '55-ben, anyám egykori védőnő-képző tanárnője, akinek az összes hozzátartozóját megölték Auschwitzban, s akinek kedvenc tanítvány volt anyám, ő mint egészségügyi főhivatalnok és kommunista párttag derítette ki, hogy apámat a börtönkórházban tartják fogva, egy teljes gégeírtás után. '56-ban a Nagy Imre amnesztia-hirdetésekor találkozhattunk tehát vele először, nyáron, ez az emlékem nagyon erősen belém vésődött. Egy nagyon magas, csontváz-szerű férfi áll a küszöbön, nem ad ki hangot, csak tátog a szájával, a nyakán egy mai ötven forintos érme nagyságú lyuk vöröslik, illetve feketéllik.

Ekkor már anyám Piliscsabán kapott védőnői állást, egyben szolgálati lakást is a Zöldkeresztben, tehát pám hazatérése után másfél évig hatan laktunk egy szobában, a szomszéd két szoba orvosi rendelőként és váróteremként funkcionált. Nyomorban éltünk, amit mi gyerekek kevéssé szenvedtünk meg, lévén számunkra ez egy evidencia, sokáig nem tudtuk, hogy jobb körülmények között is élhetnek családok. '57 őszén a nagyanyám, akivel szimbiózisban éltem, elutazott Ausztráliába, ahol a legkisebb lánya akkor szült egy fiúgyereket. Innen számítom az Édenből történő kiebrudalásomat. Valóban ágynak estem, anyám mint védőnő kétségbeesve járta velem az orvosi rendelőket, kórházakat, a leleteim mindig valami bajt sejtettek, konkrét betegséget soha nem detektáltak. Ezekben az években kénytelenül is csak olvastam és rajzoltam, iskolába a legritkábban fordultam meg, igazgatói engedély, meg a jeles vizsgák által léphettem csak felsőbb osztályba két három alkalommal, azt hiszem. A serdülőkor kiugrasztott a betegágyból, Freud terminológiájával élve, a libidóm forradalmat szított a testemben, lekemben, így kerültem elsős gimnazistaként Pannonhalmára, ahol apám szeretett volna embert faragtatni belőlem, ám anyagilag ellehetetlenedtünk, apám öccse ugyanis, aki Amerikába emigrált még a Rákosi rendszer elől, meghalt, nem tudta tovább finanszírozni a pannonhalmi neveltetésemet. Ekkoriban még nem gondoltam az írásra, a költészetre különösen nem, nyiszlett gyerekként a lírát azonosítottam a fülledt nyiszlettséggel, röviden: undorodtam a költészettől. Az egyetlen József Attilát kivéve. Akiről kíméletlen haraggal beszélt Efrém atya, a pannonhalmi irodalom tanárom, és akitől mégis a legtöbbet tanultam, mert az Efrém atya, a maga eléggé amorf alakjával és recsegő mély hangjával szenvedélyes órákat tartott, Aranyt addig is nagyon szerettem, ám az Efrém atya Arany-órái valódi aranyfedezettel bírtak. Sajnos végül egy pesti gimnáziumban érettségiztem, a filozófia felvételiről botrányos körülmények között kiutasítottak, ezután döntöttem úgy, hogy a hazai politikai-hivatali intézményektől elzárkózva folytatom az írást és a gondolkodást, nem érdekelt, hogy miből élünk meg a - szintén - egyházi iskolát végzett feleségemmel, akinek a bátyja pap tanárként a Piaristáknál tanított matematikát és fizikát. Írtam tehát és olvastam, illetve úsztam minden nap, hogy felfrissülve ülhessek utána az íróasztalhoz,  publikálásra nemigen gondoltam, az első szöveg, amit két barátommal közösen csináltunk, egy hangjáték, '75-ben, a Párizsi Magyar Műhelyben jelent meg. Csak '79-ben, a második gyerekem születése ütötte bennem félre a harangot, hogy kötelességem anyagi szempontot is figyelembe vennem az írásnál, ekkor úgy döntöttem, hogy a radikálisan kísérletező szövegalkotásból kicsikét viszaveszek, hátha úgy majd befogadnak a folyóiratok. Így tettem, és nem bántam meg, mert a visszavétel végül nem kompromisszumnak, hanem a potenciális olvasó bevonásának bizonyult. Azaz fölvettem a kapcsolatot az olvasóval, legalábbis azzal a néhány ínyenccel, akik élvezetüket lelték a sajátosan rám jellemző avantgard költészetet. A továbbiakban, ahogy még ma is, elsősorban a saját lelkiismeretem szerint ítélem meg a munkáimat, nem is nagyon tehetnék másként, hiszen a kortárs művészetek java ezer és egy okból magára hagyottan mondja a magáét.

Köszönöm a figyelmet.

Marno János

Ránki Fülöp vagyok, zongorista.

Zeneszóra nőttem fel, mivel gyerekkoromban szüleim, Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraművészek gyakorlását hallgattam nap mint nap. A kezdeti játszogatás után Becht Erikától és Hambalkó Edittől, majd a Zeneakadémián Jandó Jenőtől, Lantos Istvántól és Wagner Ritától tanultam zongorázni. Három éve diplomáztam. Már jó ideje Liszt Ferenc, Olivier Messiaen és Dukay Barnabás műveit játszom a leggyakrabban, nagy örömmel. Liszt kései zongoradarabjaival különösen szívesen foglalkozom. Dukay Barnabással éveken át elemeztünk zenét, azóta pedig rendszeresen játszom egy és három zongorára komponált műveit. 

/Fotó: Radnóti Róza/

Zenei tanulmányaimat Debrecenben kezdtem először zongorán, majd később ehhez kapcsolódott az orgona. Hosszú időn keresztül egyenrangú felekként voltak jelen az életemben és bár a zongora mindig fontos hangszerem marad, orgonán van a legtöbb mondanivalóm. Zeneakadémistaként német- és francia tanulmányútjaink során olyan egyedülálló történelmi orgonákkal ismerkedhettem meg, melyek egész zenei gondolkodásmódomra hatást gyakoroltak. Zeneakadémista éveim végén azt éreztem, itt még nem érhetnek véget a tanulóévek, így tanulmányaimat a Párizsi Conservatoire-on folytattam, ahol megtapasztalhattam egy évszázadokon átívelő orgonista tradíció működését. Nemsokkal később Japánba kerültem, ahol a Szapporói Kitara Koncertterem rezidens orgonistájaként lehetőséget kaptam egy év elvonultságban összegezni az eddigieket. Mára pedig visszatértem a Zeneakadémiára, ahol a doktoriskolában egy egészen kivételes zeneszerző, Jean-Louis Florentz életművét és a reá gyakorolt afrikai zenei hatásokat tanulmányozom.

Tabajdi Ádám         
/Fotó: Kérges Máté/ 

Az "Új Liszt Ferenc Kamarakórus" a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Alma Mater Kórusából, illetve a közelmúltban végzett fiatal muzsikusok közül válogatott együttes. Fő célja annak a hagyománynak újraélesztése, melyet az Egyetemen Párkai István professzor teremtett meg a Liszt Ferenc Kamarakórus (1963-1993) működése által.

E hagyomány lényege, hogy az együttes a közkedvelt "klasszikus" kórusrepertoár mellett a kortárs kórusirodalom ritkábban hallható és nehezebben megközelíthető alkotásaiból is alakítsa műsorait, magyar és külföldi kortárs szerzők alkotásainak bemutatásával folyamatosan jelen legyen a magyar zenei életben, s egyben példázza a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folyó magas színvonalú muzsikusképzést. Az együttes elhatározott szándéka hogy a kórustagok egyéni képzettségére és magasrendű kamarazenészi érzékenységére építve munkálja ki a művek megszólaltatását, ezáltal létrehozva egy – a színességben gyökerező, de lényegében azonos vokális technikára épülő – gazdag énekkari hangzáskulturát. Hisszük, hogy az énekkari művészet az egyik legmagasabb rendű kamarazenei tevékenység, melynek művelése a zenei élet elengedhetetlen része és minden korban komoly érdeklődésre tarthat számot.

Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus első önálló koncertjét Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen adta 2010. áprilius 17-én. Fellépéseit azóta egyre növekvő érdeklődés és siker kiséri.

Az együttes alapítója és művészeti vezetője Erdei Péter, Liszt- és Bartók-Pásztory díjas karnagy, Érdemes Művész.

Az együttes 2014. szeptembere óta Nemes László Norbert irányítása alatt működik.