Pannonhalma gyönyörű! A Bazilikát pedig épp 800 éve szentelték fel. Kell-e több magyarázat ahhoz, miért egy sétakoncerttel érdemes elkezdeni a XX. Arcus Temporum Művészeti Fesztivált? A hangverseny során olyan tereket járhat be a közönség, amelyek átvitt értelemben eleve tele vannak zenével, de ezúttal klasszikuszenei hangok teszik igazán összművészetivé a látványt. A hangverseny állomásain az idei fesztivál rezidens zeneszerzője, a program összeállításában még részt vevő, de márciusban elhunyt Eötvös Péter kilenc rövid műve szólal meg. A Concerto Budapest kiváló szólistáinak előadásában kiemelt szerepet kap a beszéd és a zene közti kapcsolat. A koncert elején elhangzó Joyce és A Call a regények szimfóniájából, az Ulyssesből ihletődtek, a Psychokosmos rövidítéséből született PSY egy elménkbe tartó utazás, a műsort záró Two Poems to Polly szólistája pedig egy személyben csellózik és beszél. De megjelennek árnyékként mozgó melódiák, véletlennel játszó ütemek, elhangolt húrokból varázsolt harmóniák, hangszerváltással elért hangszínek és egy szál timpanin előadott történetek is.

Párbeszéd – kulcsfogalma zenének, kapcsolatoknak, életnek. Párbeszéd Istennel, a közönséggel, múlttal és egymással. A XX. Arcus Temporumon Mozart és Eötvös Péter, immár két túlvilágról üzenő szerző áll párbeszédben egymással. Olyannyira, hogy a hivatalos nyitóhangverseny első műsorszámának teljes címe: Dialógus Mozarttal – Da Capo zenekarra. A darabhoz Eötvös olyan Mozart-töredékeket használt fel, amelyek jól felismerhetően mozartiak, de azonnal továbbgondolásra kerülnek – akárcsak egy jó beszélgetésbe bedobott gondolat. Eötvösre pedig Mozart felel, azonnal kettő, hiszen a két zongorára írt Esz-dúr versenyművet magának és nővérének komponálta a szerző. A két szólista – ezúttal egy házaspár – szólamai úgy összeolvadnak, mint egy hajnalig tartó társalgás mondatai. A klarinétverseny megidézi Mozart inspiráló barátját, Anton Stadlert is, majd újra Eötvös veszi magához a szót – pontosabban a tücskök, akik a főszereplői a ciripelésekből összeállított műnek. A koncertet Mozart gratulációja zárja: ő már csak így fejezte ki elismerését a Haffner család felé.

Az Arcus Temporum hagyományos, intim és istenközeli eseménye az a zenével kiegészülő imaóra, amely évről évre Kiss Zsolt orgonaművész játékával teszi még felemelőbbé a Bazilikában megélt áhítatot. Idén nemcsak vasárnap, de szombat délután is élvezheti a közönség a szentség és a zene különös duettjét. Az orgonaszóhoz ezúttal trombita hangja társul, de nem a harag napján eljövő fenyegető hangszeré, hanem az ún. piccolo trombitáé, amely az ősi fanfárok ereje helyett sokkal líraibb, sokkal érzelmesebb történetmesélést hoz el. A szubjektív hangvételű kettős széles melódiákkal tölti be a teret. A teret, amely miatt a mű a címét is kapta. Az echó, vagyis visszhang az orgona sokáig zengő hangjára utal, amely hosszan fülünkben tartja a „kinyilatkoztató” szavait. A helyszín adottságaiból fakadóan a darab a Bazilikában valamivel hosszabb ideig tart majd, mint egy hagyományos koncertteremben, így elegendő idő és tér nyílik rá, hogy minden egyes hang eljusson a templom padsoraiban helyet foglalók szívéig.

Aki az elmúlt 20 évben részt vett már Arcus Temporumon, vagy az elmúlt 800 évben járt a pannonhalmi Bazilikában, pontosan tudja, hogy itt másik dimenzió várja az idelátogatókat. Kiszakadás a mindennapokból, töltődés, tisztulás, béke. Épp ezért igen nehéz búcsút venni ettől a környezettől, és visszarázódni a hétköznapokba. Ugyanígy nem egyszerű zeneileg lezárni egy háromnapos fesztivált, és elköszönni a közönségtől. Vagy épp Eötvös Pétertől, akinek itt lett volna a helye, a sors mégis úgy hozta, hogy a koncertek már csak az emléke előtt tiszteleghettek. Búcsúzik tehát az Arcus idei művészeti vezetője, Keller András, az együttesei, vagyis a Concerto Budapest és a Ligeti Ensemble, és persze búcsúzik Mozart és Eötvös. Utóbbi az emberi lelket vizsgáló Respond című darabjával, amely korábbi brácsaversenyének átdolgozása, és egy imádott személytől vett búcsú végtelen szomorúságáról mesél. Oldásként Mozart Gran Partitája szól, amely szép pillanatokkal és pozitív üzenetekkel bocsát minket útra, hiszen nem minden búcsú örök, és az örök búcsúk mellett is ott van a megszámlálhatatlan emlék, amely ugyancsak örök.

Találkozni valamivel vagy valakivel annyi, mint megismerni egy új világot. A saját belső környezetünkből történő kilépés gazdagodást is jelent, hiszen az addig ismeretlen emberek, élmények, tájak és kultúrák építik a személyiségünket, és árnyalják a nagyvilágról alkotott képünket. A találkozó felek együtt többek, mint kettejük összege, a találkozások előremozdítják a világ kerekét. A Könyvtárban adott koncert telis-tele van zenei találkozásokkal. A kürtversenyben nemcsak Mozart és a kürtművész Joseph Leutgeb találkozik, de a darabot befejező Süssmayer és Mozart gyakran merész humora is felüti a fejét. Eötvös Péter ugyancsak kürtszólós Hommage-a egy hatalmas felfedezés és szerelem eredménye: a szerző Domenico Scarlatti több mint félezer szonátájának végigjátszása után választotta ki a barokk mester áriáját, amelyet feldolgozott. Mozart kettősversenyében két olyan hangszer találkozik, amely ritkán jut szólószerephez, a Shadows pedig az akusztikus és az erősített hangokat ütközteti egymással. A koncertet a szimfónia és a versenymű összeházasítása zárja, à la Mozart.

Kerek születésnapot ünnepel a Bazilika és az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál is, a születésnapra pedig meglepetés dukál. Persze egy meglepetés nem csak kellemes tud lenni, de – akár váratlan, akár kívánt meglepetésről van szó – minden olyan esemény, amely a menetrendünkön kívül esik, esély az újratervezésre, az önkifejezésre, a felfrissülésre. Váratlan fordulatok sora érte például Mozartot, amikor első szerelme elhagyta őt, majd nem sokkal később elvesztette édesanyját. A szerző zenébe öntötte bánatát, és megszületett egyetlen e-moll műve, a hegedűre és zongorára írt fájdalmas reflexió. A hajnali hangverseny második felében egészen másfajta meglepetésé lesz a főszerep: inspiráló, a közönség figyelmét a korai időpont ellenére is végig magára irányító jelenségé – az improvizációé. Egyfajta klasszikuszenei karaoke-ként Eötvös egy citera, egy nyenyere és egy szintetizátor segítségével létrehozott egy alapot, amelyre bármennyi és bármilyen hangszeres művész rögtönözhet. Megható interakció a márciusban elhunyt szerzővel.

Hasonlóan a szombati imaórához, ezúttal is egy Eötvös Péter-kompozíció teszi még emelkedettebbé és a hétköznapokból kiszakítóbbá az eleve spirituális hangulatú, 800 éves Bazilikában tartott áhítatot. Nem is akármilyen mű: a márciusban elhunyt szerző ragaszkodott hozzá, hogy A szél szekvenciái című darabja elhangozzon a fesztiválon. A fuvolára és együttesre írt nyolctételes zene részletei tagolják tehát az imaórát, vagyis rendhagyó módon nem orgonaszó, hanem a Concerto Budapest kortárszenei együttese, a Ligeti Ensemble játéka. Különös vallásos találkozás is ez, hiszen a mű egyik legfontosabb ihlető forrása a zen buddhizmus. A nagybőgőn és ütőhangszereken kívül kizárólag levegővel megszólaltatott hangszerek nem illusztrálják a természetet, hanem maguk a természet. Az utólag adott fantáziacímekben előkerülő szélcsend, valamint hegyi, forgó-, reggeli vagy épp tengeri szél inkább csak asszociáció. A tételek a zen egyik jól ismert paradoxonját fejezik ki: nyugalom a mozgásban, mozgás a nyugalomban, hiszen a mozdulatlanságban mindig ott a mozgás lehetősége…