pannonhalmi művészeti fesztivál

2018. augusztus 24-26.

Főapáti köszöntő

Az elmúlt években Pannonhalmát olyan hellyé próbáltuk alakítani, ahol párbeszédbe léphet tradíció és innováció, régi és új, közösség és vendég, hívő és nem hívő. Szinte mindennap megtapasztalhatjuk, hogy a hozzánk érkező vendégekkel, rászorulókkal, zarándokokkal és látogatókkal együtt részünk van az osztozás és a közös ház mindenkit gazdagító élményében.

2018-ban szerzetesközösségünk egy hasonlóan mély tapasztalatra szeretné meghívni a monostorba érkező vendégeket – annak alapján, amit Szent Benedek Atyánk kér a Regulában: „Keresd a békét és járj utána” (Prológus, 17). Spirituális és kulturális programjainkban a „kibékülés” gondolatát járjuk körül. Hol húzódnak ma egyéni és közösségi életünkben szakadékok és árkok? Hol kellene végre elfogadnunk a kinyújtott kezet – és hol nincsen erre még erőnk? Arra hívunk mindenkit, hogy velünk együtt merészkedjen bele a kibékülés helyenként veszélyes, éppen ezért nagyon evangéliumi tapasztalatába. Bízunk abban, hogy Szent Márton ősi és otthonos háza ebben biztonságot nyújtó háttér lehet.

Sok szeretettel ajánlom figyelmükbe a Pannonhalmi Főapátság 2018-as programjait. Bizalommal invitálom Önöket Pannonhalmára, Szent Márton monostorába, hogy a kibékülés jelentésárnyalatait kutatva találkozzunk egymással és a nagy Kibékülővel, Istennel.

Hortobágyi T. Cirill
főapát

 

Keller András, Rácz Zoltán

Harmadik alkalommal készülünk Pannonhalmára, Szent Márton ezeréves monostorába. Különleges az idei esztendő, amely az új főapát megválasztásával egy, az emberi élet léptékével mérve igen hosszú fejezetet zárt le. A változás éve tehát, amely új szakaszt nyit, de amely, ahogyan eddig is, bizonyosan az örökkévalóságba tekint.

A XIV. Arcus Temporum fesztiválra készülünk, amely a korábbi alkalmakkor is különleges élmény volt számunkra és az idelátogatók számára. A zene, a kiállítás, a spiritualitás és az imádság révén különleges közösségre találtunk az itt élő szerzetesközösséggel, de talán Istennel és önmagunkkal is. Mindannyiunk számára felejthetetlen élmény marad, ahogy a klasszikus és kortárs művek kalauzolásában a mélység és a csend felé indultunk el.

Gazdag programmal várjuk az érdeklődőket idén is. Bartók Béla felülmúlhatatlan kompozíciójával, a kétzongorás szonátával és Igor Stravinsky örök erkölcsi példázatot hordozó művével (A katona tötenete), Johann Sebastian Bach és Kurtág György műveivel. Elhangzik Beethoven Geistertriója, Alfred Schnittke zongoraötöse és George Crumbnak Bartók zenéje előtt fejet hajtó, varázslatos darabja, a Makrokosmos III – Music for a Summer Evening, Gabriel Fauré rendkívül ritkán hallható remekműve, a kamaraváltozatban elhangzó Requiem, Schubert és Messiaen darabjai. Pénteken, a fesztivál nyitóestjén, igazán különleges, egzotikus kultúrák zenéjét bemutató koncert várja a Pannonhalmára látogatókat.

Megannyi kincs, ami arra inspirál, hogy a legfontosabb kincset, a kultúra megtartó erejét felismerhessük.

Szeretettel várunk minden érdeklődőt!


 

Szellemek találkozása

Farkas Zoltán

„Te tudsz latinul: szólítsd meg, Horatio”

Az idei Arcus Temporum Fesztivál hangversenyeinek programját szellemek népesítik be. „Különb s különbféle”, jó és gonosz szellemek egyaránt. Szótlanul egymásra mutatnak, vagy párbeszédbe kezdenek, és rejtett vagy nyilvánvaló kapcsolatuk szoros hálóvá szövi a koncertek műsorát.  

Beethoven D-dúr zongoratriójának lassú tételében titokzatos tremolók előterében bontakozik ki a sötét, méltóságteljesen vonuló dallam. Beethoven tanítványát, Carl Czernyt mindez a Hamlet szellem-jelenetére emlékeztette, ezért keresztelte el a művet „szellemek triójá”-nak. Mások Beethoven tervezett, de soha el nem készült Macbeth-operájával próbálták magyarázni e lidérces zenét. Talán a boszorkányok világát, vagy a főhős gonosz démonok által megszállt lelkét idézi meg ez a kísérteties Largo.

Alfred Schnittke Zongoraötöse méltó párdarabja a beethoveni szellemjárásnak. Az anyja halálára írt kompozíció sötét, fojtogató légkörét átjárja az egzisztenciális félelem. Klausztrofóbiás utazáson, nagy lelki gyötrelmeken keresztül vezet a lélek megnyugvásáig.

Schnittkének olykor szemérmetlenül morbid, sötét humora van. A zongorás kvintett második tétele a B-A-C-H motívumra épít kísérteties, lassú keringőt. A B-A-C-H név zenévé konvertált változata ősforrásának, A fúga művészetének számos tétele is felragyog az egyik koncert műsorán. Bach szellemi végrendelete, az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye a teremtett világ rendjének lenyomata. Ezúttal Kurtág György műveivel lépnek párbeszédbe Bach contrapunctusai. Kurtág impulzív, vagy épp szorongó, szépség-morzsákat őrző, ízig-vérig kortárs traumáinkat megörökítő rövid tételei föl-földobott kőként térnek vissza a monumentális bachi építmény alapjaihoz.

Ki vitatná, hogy A fúga művészetének isteni rendje egy imaórán kapja meg legméltóbb helyét? Az utolsó, befejezetlen contrapunctus végére Carl Philipp Emmanuel Bach ezt írta édesapja kéziratába: „Ebben a fúgában, amikor a BACH név ellentémaként megjelenik, a szerző meghalt.” Manapság a zenetudomány megfontolandó érveket sorakoztat fel amellett, hogy nem így történt: Bach a monumentális mű zárókövét is befejezte, csupán elveszett néhány kottaoldal. Bármi is az igazság, a titokzatos torzó tucatnyi zenészt ösztönzött arra, hogy megpróbálja befejezni az utolsó contrapunctust. Van, aki tudományos alapossággal áll neki, hogy matematikai pontossággal rekonstruálja, pontosan melyik utat járta volna végig Bach, mások fantáziájukat és muzikalitásukat szabadjára engedve hozzák létre a saját változatukat. Valamennyi közt tán épp Luciano Berio eljárása a legrokonszenvesebb. Miközben szinte mozaikszerű hangszereléssel valósággal analizálja Bach zenéjét, s ezáltal tipikusan kortársivá, sajátjává teszi, egyetlen hangot nem ad hozzá a bachi eredetihez: ahol a töredék megszakad, ott a folyamat állóképpé merevül, s ‒ mint a fújtatóját vesztett orgona elfúló hangja ‒ pontosan érzékelteti, hol lép át mű és szerzője egy másik, ismeretlen dimenzióba.

Az Amadinda Ütőegyüttes tradicionális zenéi Afrika és Polinézia ősi kultúrájának üzenetét hordozzák. Ezek a zenék korántsem az öncélú szórakoztatást szolgálják, hanem a szellemekkel társalognak. Megidézik az ősök szellemét, segítő erőket mozgósítanak, s megkísérlik távol tartani az ártó szellemeket. Erre az ősi funkcióra emlékezik vissza George Crumb: számára a fuvola és a dobok képesek a legerőteljesebben megjeleníti a természet hangját. A természetét, amelynek egykor az ember is természetes része volt, de csúful elárulta és kizsákmányolta azt, s ezzel haldoklásra ítéli környezetét és önmagát. Ezért vált fattyúvá a világ örökén, elárulva a teremtett világ különböző csoportjaihoz fűződő testvéri viszonyt, amelyről Szent Ferenc is beszélt. Ezért Crumb műve, az Idill egy fattyúért, már csak távoli emlékként tudja megidézni Debussy szólófuvola-művét, a Syrinxet, amely még az antikvitás derűjét, Árkádia romlatlanságát őrzi. A másik Crumb-kompozíció (Makrokozmos III – Zene egy nyári estéért) ugyancsak a természet misztériumát hirdeti, s ihletet merít a két zongorára és ütőhangszerekre írt művek legnagyobbikából, Bartók Szonátájából, amely a fesztivál nyitódarabja.

Goethét is a természet (a svájci Staubbach patak 300 méterről lezúduló vízesése) ihlette a Szellemek éneke a vizek fölött című költeményének megírására. Rémkirály ide, Margit a rokkánál oda, Schubertnek talán ez a zenekar-kíséretes férfikara a legjelentősebb Goethe-megzenésítése.

A gonosz lélek (Goethénél böser Geist) azon munkálkodik, hogy az embert félrevezesse, megcsalja, és rávegye, hogy talmi értékekért dobja sutba azt, ami egyedül értékes. E gonosz lélek szorgoskodik Stravinsky A katona története című művében is. Ördög a neve. A katona – a népmesék optimista verziója szerint – már-már túljár az eszén, de az egyenlőtlen küzdelemben végül az ördög diadalmaskodik. Akárcsak operájában, a Rake’s Progressben, Stravinsky hűvös távolságtartása és iróniája itt is csak fokozza a történet hátborzongató hatását.

A fesztivál szellemjárása az utolsó koncerten Fauré Requiemjébe torkollik. Gyászos befejezés? Korántsem. „Azt mondják, a Requiemem nem fejez ki halálfélelmet, hanem inkább a halál bölcsődalának tűnik. De hisz épp így tekintek a halálra: számomra boldog megszabadulás, egy magasabb boldogságra való vágyakozás, s nem fájdalmas tapasztalat.”
 

Interjú Rácz Zoltánnal

Kormos Gyula

Kormos Gyula: Zoltán, ha jól számolom, már harmadik alkalommal lesz, hogy Keller Andrással együtt az Arcus Temporum zenei menedzselését és a zenei program összeállítását viszik kéz a kézben, vállvetve. Van-e olyan tematikai vagy koncepcióbeli változás, ami abból adódott, hogy az Időívek című eredeti koncepció módosult, és inkább több lábon álló, egész pontosan négy lábon álló fesztivál alakult ki? Megjelenik-e még az, ami korábban volt: a kortárs és a nagy előd összekapcsolása, vagy csak nyomokban jelenik meg, vagy most már teljesen új koncepció szerint gondolkodnak?

Rácz Zoltán: Harmadik alkalommal vágunk neki az Arcus Temporumnak. Megvallom, hogy amikor én a fesztiválra gondolok, és amikor elkezdünk álmodozni a műsorokról, akkor ez a cím, hogy Arcus Temporum, természetesen nagyon fontos. Másrészt nagyon kedves cím és nagyon kedves feladat is, mert úgy gondolom, hogy új zenét csak úgy lehet érvényesen előadni, úgy lehet érvényesen a közönség elé vinni, ha össze tudjuk kapcsolni mindazzal, ami a régmúlthoz, a klasszikus zenéhez fűzi. Tehát az Arcus Temporumnál kifejezőbb címet én nem is tudnék elgondolni, és meg kell mondanom, hogy én nemcsak a fesztiválon, hanem az elmúlt 35-40 évben is mindig arra törekedtem, hogy ez a rátekintés meglehessen. A másik, ami engem inspirál és ami talán a legfontosabb szempont, hogy azok a terek, amelyek Pannonhalmán adottak, olyan erősen megszabják azt, hogy mit lehet, és mit nem, tehát olyan sztenderdet állítanak fel, amit mindenképpen figyelembe kell vennünk. Egészen más egy koncert, ha a bazilikában zajlik le, vagy egészen más, ha a tavaly felfedezett könyvtárban, amit rendkívüli módon megszerettem, és megint más, ha a koncertteremben vagy esetleg szabad téren vagy a Boldogasszony-kápolnában adják elő. Tehát a terek rendkívül erősek, és mi mindig azon gondolkodunk, hogy hogyan tudunk megfelelni ezeknek a megszentelt tereknek – már amelyek megszenteltek ezek közül, bár én Pannonhalmán majdnem mindenről úgy gondolom, hogy megszentelt. Úgyhogy ez a két dolog inspirál engem leginkább, és ez a kettő juttat el a kiválasztott művekhez. Valóban régebben, azt hiszem – bár akkor én még csak előadóként kapcsolódtam be –nagyon érdekes felvetés volt, hogy egy kortárs komponista, egy kortárs művész köré szerveződjön az összes többi program, de az is érdekes, hogyha többféle hang megszólal. Nyilván, ha egy valakihez ragaszkodunk, akkor akár egy-két évre is előre kell terveznünk; a másik lehetőség nem igényli ezt a fajta előregondolkodást. Mégis azt hiszem, hogy eddig mindig sikerült megtalálnunk azokat a szerzőket és azokat az összeállításokat, amelyeket méltóképpen vihettünk az Arcusra.

K. Gy.: Puskázok itt az elején, hogy kétfajta a tervezett zenei program, visszatérő neveket látok. Olivier Messiaen, Bach, Beethoven annyiból is érdekes lehet, hogy Pannonhalmán sokszor vagy gyakrabban találkozhatunk velük, nemcsak egyházzenei vonatkozásaik miatt. Most mi vagy ki a csomópont? Vagy lesz-e ilyen egyáltalán az idei programban?

R. Z.: Tavaly vagy tavalyelőtt, amikor ketten az Andrissal elkezdtük ezt a fesztivált összeállítani, az első év után úgy éreztük, hogy „Messiaen forever”. Mert ő valami olyan hihetetlen jelenség a 20. században a hitével, a zenei alapállásával, azzal a zenei nyelvvel, amit ő beszélt; azonkívül ott van Pannonhalmán az a fantasztikus adottság, hogy van az a gyönyörű orgona; szóval azt éreztük, hogy amikor csak lehet, igyekszünk Messiaent elővenni, az ő műveit előadni. Az idei program hasonlóan épül fel, tehát ez is egy laza szerkezet a régi és az új között. Mindjárt a nyitókoncert darabjai, ha nem is kortárs darabok, olyan erősen szólnak a mához, hogy úgy gondoltuk, nyugodtan elő lehet őket venni azzal együtt, hogy 60, 80 évesek, sőt A katona története még régebbi. Így kerül tehát a nyitókoncert programjába Bartók két zongoraszonátája, ami, azt gondolom – nem is én gondolom, hanem Kocsis Zoli mondta mindig –, talán Bartók Béla legtökéletesebb darabja, ahol a tökéletességnek olyan szintjét érezzük, ami már alig-alig megközelíthető. Az előadás mindig csak ront rajta. Ezt állítom szembe a nyitókoncerten Stravinsky katona-történetével, ami egy csodálatos darab narrátorral és hét muzsikussal, és bár az ördög ott elég rendesen meg van jelenítve, a történet, amit elmond, azt hiszem, hogy Pannonhalmához mégis nagyon is méltó: a végkicsengése az, hogy mindenki eldönti, hogy kivel cimborál. Szóval ez egy csodálatos darab, és nagyon örülök, hogy idén előadhatjuk ezt a művet Mácsai Palival.

K. Gy.: Említette az előbb, talán elhangzott ez a szó is, hogy mi az, ami „belefér”. Pannonhalma abból a szempontból különutas a magyar egyházban, hogy egyházjogilag közvetlenül Rómához tartozik, egy picit állam az államban, egy sziget tulajdonképpen, meglehetősen önálló motívumokkal és önálló úttal, amit sokan próbálnak több-kevesebb sikerrel utánozni. Az, hogy egy ilyen egyházi közegben vannak, meghatározza-e azt, hogy mennyire bátrak a program összeállításában, vagy mi a provokációnak az a szintje, ami még megengedhető? Azáltal, hogy szakrális terek vannak, és hogy megszentelt helyen vagyunk, van-e egy limitje annak, hogy mit lehet, mit nem?

R. Z.: Őszintén szólva a programok összeállításakor nekem eszembe nem jut az a szó, hogy „provokáció”. Pannonhalma szentsége, de Pannonhalma szabadsága is nagyon sok mindent megenged szerintem. Mégis azt gondolom, hogy Pannonhalma egészen különleges státusza ellenére a provokációnak nem feltétlenül kell megjelennie a művészi koncepcióban vagy a fesztiválkoncepcióban. Én alapvetően a terekből indulok ki, és alapvetően ebből az alaphelyzetből, ami Pannonhalma.

K. Gy.: Nyilván sokfelé megfordulnak a világban, sokféle fesztiválon járnak… Most már ez a harmadik olyan Arcus Temporum, amelyik négy lábon nyugszik, s amelyiknek az egyik lába – értelemszerűen a zene, a kortárs művészetek, irodalom mellett – a spiritualitás. Van-e máshol is hasonló fesztivál, vagy ez egy egészen különleges helyzet? Hogy Pannonhalmán valódi szerzetesekkel, valódi szerzetesi programokkal, lelki elmélyüléssel is találkozhat; hogy maga a fesztivál fölveheti ezt is a saját repertoárjába. És még egy kérdés: a művésztársaitól – hiszen nagy stábbal érkeznek – mik a visszajelzések? Bevonódnak? Észreveszik? Értékelik?

R. Z.: Őszintén szólva nem jut eszembe olyan fesztivál, ami ezt a felállást vagy ezt a szituációt kínálná. Mert valóban Pannonhalmának az egyik hihetetlen vonzereje, hogy ott egy működő szerzetesközösség él. Amikor az első évet csináltuk, akkor én erre rá is csodálkoztam, és azt hiszem, valahogy be is akartunk illeszkedni; szerintem ez nagyszerű dolog… A világon rengetegféle fesztivál van, de Pannonhalmát én egészen egyedinek érzem. Nem tudnék ilyet mondani a világból, vagy legalábbis én nem jártam még ilyen helyen. Szerintem a zenészek, akik eljönnek Pannonhalmára, maguk is meg vannak érintve ettől a szituációtól. Szóval én az Arcus nagyon nagy vívmányának tartom, hogy ott a szerzetesközösség interakcióba kerül azokkal, akik odalátogatnak, és akik nyilvánvalóan illő tisztelettel közelítik meg a helyet. Ez hallatlan nagy dolog, és Pannonhalmának egyik nagyon nagy vonzereje.

K. Gy.: Utolsó kérdés: hogyha ajánlani kellene ezt a fesztivált, nem zenésztársnak, nem vájt fülűnek, akkor mit mondana, mitől lenne a program még érdekesebb?

R. Z.: Pannonhalmát annyi minden miatt lehet ajánlani. Ajánlanám azért, ha például valaki először járna ott, hogy megtehesse azt az utat, amíg fölér a hegyre. Aztán amikor fönn van, hogy lenézhessen. S aztán azt, hogy körülnézhessen. Aztán hogy megízlelje a pannonhalmi borokat. Aztán hogy beüljön a programokra, hogy megnézzen egy kiállítást vagy egy irodalmi estet. Vagy zenét. Azt gondolom – egész életemben azt gondoltam –, hogy a közönségnek nem muszáj szakértőnek lennie. Mindig is vitatkoztam azzal a mondattal, amit a zenésztársaim sokszor mondanak, hogy „a közönség nem ért valamit”. A közönségnek ugyanis nem kell értenie semmit. A közönségnek hallgatnia kell. Ha a közönség úgy érkezik, hogy kinyitja a szívét – márpedig hol nyitná ki, ha nem Pannonhalmán? –, akkor szerintem mindent képes befogadni. Ilyen szempontból is sokat ad Pannonhalma.