pannonhalmi művészeti fesztivál

2018. augusztus 24-26.

Főapáti köszöntő

Az elmúlt években Pannonhalmát olyan hellyé próbáltuk alakítani, ahol párbeszédbe léphet tradíció és innováció, régi és új, közösség és vendég, hívő és nem hívő. Szinte mindennap megtapasztalhatjuk, hogy a hozzánk érkező vendégekkel, rászorulókkal, zarándokokkal és látogatókkal együtt részünk van az osztozás és a közös ház mindenkit gazdagító élményében.

2018-ban szerzetesközösségünk egy hasonlóan mély tapasztalatra szeretné meghívni a monostorba érkező vendégeket – annak alapján, amit Szent Benedek Atyánk kér a Regulában: „Keresd a békét és járj utána” (Prológus, 17). Spirituális és kulturális programjainkban a „kibékülés” gondolatát járjuk körül. Hol húzódnak ma egyéni és közösségi életünkben szakadékok és árkok? Hol kellene végre elfogadnunk a kinyújtott kezet – és hol nincsen erre még erőnk? Arra hívunk mindenkit, hogy velünk együtt merészkedjen bele a kibékülés helyenként veszélyes, éppen ezért nagyon evangéliumi tapasztalatába. Bízunk abban, hogy Szent Márton ősi és otthonos háza ebben biztonságot nyújtó háttér lehet.

Sok szeretettel ajánlom figyelmükbe a Pannonhalmi Főapátság 2018-as programjait. Bizalommal invitálom Önöket Pannonhalmára, Szent Márton monostorába, hogy a kibékülés jelentésárnyalatait kutatva találkozzunk egymással és a nagy Kibékülővel, Istennel.

Hortobágyi T. Cirill
főapát

 

Interjú Dejcsics Konrád atyával

Kormos Gyula

Kormos Gyula: Konrád atya, miért fontos szerinted, hogy egy főapátság, egy szerzetesközösség befogadjon egy fesztivált, és aktív részese is legyen? Egyáltalán mi az, hogy fesztivál?

Konrád atya: Szerzetesközösségünk életében nagyon sok szállal jelen van a kultúra. Az egész évet átszövi, és különböző műfajokban újra meg újra találkozunk vele. Még az imádságunkban is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy legyen három olyan kiemelt nap, amikor átadjuk magunkat a kultúrával és a másik emberrel való találkozásnak. Ez az augusztus végi három nap különleges időszak a szerzetesközösség életében. Úgy is mondhatnám, hogy a húsvéti Szent Három Nap nyári párja. Mind a két alkalommal valami különleges csere történik: húsvétkor beköltözik háromszáz ember három napra a monostorba, hogy átéljük hitünk legmélyebb titkát, és a kolostor ekkor igazán önmaga. Ezen az augusztus végi három napon pedig háromszáz egészen más típusú ember jön a monostorba, és a szerzetesközösség megint csak jelen van ebben a találkozásban; olyan emberekkel találkozunk, akik az életünk más eseményeibe esetleg nem kapcsolódnának bele, de a kultúra révén különleges párbeszéd kezdődik köztünk. S erre a párbeszédre rá kell szánni az időt. Ezt nem lehet futva csinálni – ez a három nap erről szól. Egész valónkat beleadjuk a kultúra teremtette lehetőségbe és ebbe a találkozásba.

K. Gy.: A fesztiválnak, ha jól tudom, a festivalis az eredete, ami ’ünnepet, ünnepit’ jelent. Tényleg így éli meg a közösség az augusztus végi alkalmat is? Ünnep ez?

K. a.: A fesztivál szó eredetileg ünnepet jelent, és mindenképpen ünnepi találkozás a szerzetesközösség számára is. Persze azt el kell mondani, hogy egy szerzetesközösség a fesztiválkeretek között kicsit bizonytalanul mozog. És ahogy a fesztivál révén, a fesztivál alkalmával minden befogadó kiszolgáltatja magát egy kicsit az eseménynek, a helyzetnek, mert három napon keresztül valójában mindenki kimozdul a saját megszokott, hétköznapi életstílusából, és a befogadásért küzd, ugyanúgy a szerzetesközösség is kimozdul egy kicsit a saját megszokott, hétköznapi ritmusából, és kiteszi magát a találkozásnak meg a fesztivál teremtette bizonytalanságnak. Tehát annak, hogy a világ egy kicsit bejön a monostorba, akár a zenészek, akár a fesztivál résztvevői révén. Ám amikor egy kicsit kimozdulunk a hétköznapjainkból, amikor egy kicsit kimozdulunk akár a komfortzónánkból is, valójában az teremti meg a lehetőségét az ünnepnek és a találkozásnak is. A fesztivál mindenképpen ünnepi alkalom, mert a művészet és a közös imádság révén felemeljük a szívünket. Másrészt pedig ünnepi alkalom azért is, mert belemerészkedünk a találkozásba – és a másik ember megjelenése, a másik ember jelenléte, az mindig ünnep.

K. Gy.: Megelőzted a kérdésemet, mert igazából azt szeretném kérdezni, hogy mennyire komfortos ez. Említetted, hogy ilyenkor a szerzetesek egy picit bizonytalanul mozognak a saját házukban. Szerintem egyébként ez kölcsönös, mert valószínű, hogy akik idejönnek, a szerzetesközösség otthonába, ők is egy kicsit megilletődve mozognak. Ez a tapasztalatod az elmúlt fesztiválok alkalmával?

K. a.: A fesztivált 14. alkalommal rendezzük meg. Már a korábbi szakaszban is azt vettük észre, hogy azért különleges ez a monostorban rendezett kortárs kulturális fesztivál, mert mindenki egy kicsit megilletődött.  Azok is megilletődöttek egy kicsit, akik bejönnek a monostorba, és olyan területre merészkednek, amely számukra még nagyjából ismeretlen és kicsit misztikus – az embereknek különböző elvárásaik és előítéleteik vannak a monostorral kapcsolatban. Ezért nagyon izgalmas volt, amikor néhány évvel ezelőtt az imádságunkat is, a monostor belső tereit is megnyitottuk a monostorba látogatók előtt, mert így valamiképpen be tudnak lépni ebbe a különleges, nem annyira ismert és főleg inkább előzetes elvárások felől megközelített térbe, és saját tapasztalatokat szerezhetnek. De fordítva is így van, hiszen a szerzetesközösség, amikor a saját tereibe engedi be a kortárs kultúrát, olyan dolgot enged be, amelyet még nem ismer, és pláne nem birtokol – mert hát ki az, aki teljesen otthon van a mai kultúra világában? Mindig csak közelíteni tudunk hozzá. És ezzel természetesen kockáztatjuk a magabiztosságunkat, kockáztatjuk egy kicsit a saját tereinket is. De hát éppen ez a bizonytalanság az, ami új ismeretre vezet el bennünket, és amiből valami nagyon izgalmas dolog születhet.

K. Gy.: A fesztivál sok éves történetében éppen harmadik alkalommal lesz a zene mellett a spiritualitás is a fesztivál egyik lába. Mit jelent az, hogy „láb”?

K. a.: A fesztivált az elmúlt három évben négy oszlopra próbáljuk ráépíteni: az első láb a zene, hagyományos módon; emellé jön a képzőművészet, kiállítás; a harmadik láb az irodalom, a negyedik láb pedig a spiritualitás. Ezekkel próbáljuk meg leírni azt a kortárs tapasztalatot, amelyet kortárs művészetnek nevezünk. A spiritualitás természetesen otthon van egy kicsit a monostorban, de most megpróbáljuk felkínálni a hozzánk látogatók számára is, akik esetleg a zenében vagy az irodalomban vannak inkább otthon, hogy ezek együtt alkossanak egy Gesamtkunstwerket, egy átfogó tapasztalatot.

K. Gy.: Az eddigi fesztiválok alkalmával, amelyeken részt vettem, én úgy tapasztaltam, hogy az idelátogatók nagyon értékelik, ha a spiritualitás is része a kínálatnak. Ha van szerzetesi jelenlét, az mindjárt érdekesebb, és közelebb hozza azt a spektrumot, amit Pannonhalma jelent, s amit a fesztivál is jelent. Én úgy tudom, hogy kiemelten fontos az, hogy legyen szerzetesi jelenlét. Mi lesz idén a kínálat?

K. a.: Én három szempontból tartom nagyon fontosnak, hogy a szerzetesek jelen legyenek a fesztivál életében és programjain. Egyrészt a szerzetesközösség maga az, aki ezt az Arcus Temporum fesztivált hordozza. Ha a szerzetesközösség nem lenne ott, hogyha a monostor nem jelenne meg a személyek, az arcok szintjén, akkor nem volna érdemes fesztivált szerveznünk. Nemcsak azért, mert mi vagyunk itt a vendéglátók, hanem azért is, mert mi magunk is – akár mint szerzetesközösség, akár mint egyének – alakulunk, változunk akkor, amikor a műalkotásokkal, a befogadókkal, a zenészekkel találkozunk.
Második szempontom az, hogy a szerzetesközösség egyik legfontosabb megnyilvánulási formája és életjelensége a közös imádság. Ha tehát valaki meg akarja érteni, hogy mi az, hogy Pannonhalma, akkor azt gondolom, hogy érdemes eljönnie a szerzetesközösség imádságára. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fesztivál programja titkon a szerzetesi imádságok ritmusa köré, az imaórák ritmusa köré épül. Szeretnénk ugyanis mindenkinek esélyt adni arra, hogy egész egyszerűen belekóstoljon – anélkül, hogy bármilyen elvárást fogalmaznánk meg feléje; nem várunk el tőle semmit, egész egyszerűen felkínáljuk a lehetőséget, hogy belekapcsolódjon az imádságunkba, és belemerüljön abba, amit mi nap mint nap, akár a fesztivál alkalmával, akár hétköznap, végzünk. Ez a közös imádság szerintem azért is fontos, mert a pannonhalmi zsolozsma egyik legfontosabb eleme a csend. Valójában minden imádságunk a csend köré épül, és a csendben csúcsosodik ki. A csend, amely megadja az önmagunkkal, a másik emberrel és az Istennel való találkozásnak az alkalmát, univerzális dolog, és azt hiszem, hogy mindannyian nagyon vágyunk erre az intenzív csendre. Aki belép a monostor kapuján, és aki átlép a bazilika kapuján, és belemerészkedik a szerzetesközösség imádságába, az az ott megtapasztalt intenzív csend révén, azt gondolom, valami nagyon sajátosat és nagyon pannonhalmit tud megsejteni.
A szerzetesközösség megjelenési formái közül a harmadik, sorrendben, az, hogy konkrét szerzetesek kínálnak fel programokat. Talán azért, mert vannak olyan sajátos tudásaink és programjaink, amelyeket a hétköznapi életünkből tudunk felkínálni. Ilyen a gyógyító monostor tapasztalata. Márton testvér bevezetést ad a gyógynövények világába. A gyógynövényekkel való foglalkozás ugyanis a pannonhalmi közösség egyik fontos hagyománya, másrészt nagyon izgalmas pont a gyógynövényeken keresztül párbeszédbe lépnie egy szerzetesnek és a világiaknak. A gyógynövények titkos életének, azt gondolom, Márton testvér a legjobb tudója. Egy másik alkalommal önmagunk felé próbálunk lépni, ez pedig Márk atya vezetésével a labirintusjárás. A labirintus is olyan összekötő elem, amely, függetlenül világnézettől és istenkapcsolattól, képes megszólítani az embereket, hiszen a labirintus saját életünk útjához és az úton létnek ehhez a különleges tapasztalatához vezet el. Márk atya a zsoltárokat hívja segítségül ebben a programban, amikor az életútra, az élet kihívásaira és erre az úton levésre reflektál. Ez megint olyan program, amely a természetben, a labirintus különleges környezetében a csendhez és önmagunkhoz tud elvezetni. A harmadik különleges szerzetesi program a bazilika szimbólumvilágába vezet el, amikor zene és szerzetesi meditáció segítségével a templomot mint életutunknak egy különleges tükrét tapasztaljuk meg. Nagyon különleges az a tapasztalat, amikor a templom 12. századi szimbólumrendszerén keresztül rá tudunk nézni a saját életünkre, és valamiképpen felkínáljuk azt is, hogy az Istennel való kapcsolatunkra reflektáljunk. Végezetül szeretnénk egy kis bepillantást nyújtani abba, hogy mit jelent pannonhalmi szerzetesnek lenni, melyek azok a terek, melyek azok az apró finomságok, amelyek a mi – távolról különlegesnek tűnő, de másfelől mégis nagyon hétköznapi – életünket jellemzik itt, a monostorban. Ezért arra gondoltunk, hogy egy egyébként meg nem mutatott teret, a szerzetesi ebédlőt is megmutatjuk a hozzánk látogatóknak, ráadásul egy bencés, Albin atya értő tolmácsolásában, aki nemcsak a barokk ebédlő nagyon izgalmas és sajátosan barokk, kicsit kekk, kicsit mondén szimbólumvilágát mutatja meg, hanem azt is, hogy egy 21. századi szerzetesközösség hogyan él ebben a barokk térben, hogyan étkezik, és mit jelent számunkra a közös étkezésnek ez a nagyon hétköznapi, de minden alkalommal mégis nagyon ünnepi tapasztalata.

K. Gy.: Egy utolsó kérdésem: az idei kulturális és spirituális évadnak a Kibékülés nevet választotta a főapátság. Ez hogyan jelenik meg az Arcus Temporum programjában?

K. a.: A kibékülés témát, amely a főapátság kulturális programjainak 2018-ban a vezérfonalát adja, az Arcus Temporum fesztivál mind a négy lábában szeretnénk megtapasztalhatóvá tenni, és szeretnénk reflektálni rá. A zenei programokon túlmenően az irodalom lábban is megjelenik: egyrészt lesz egy beszélgetés a házigazdánk, Mácsai Pál, és a testvére, Mácsai János között, akik a saját családi történetükben keresik a kibékülés motívumait, másrészt Mácsai Pál Örkény-interpretációjában ugyancsak ezt a kibékülés-témát járják körül.  A fesztivál képzőművészet–kiállítás oszlopa szintén a kibékülést veszi fókuszba, éppen a főapátság időszaki tárlatának a megtekintésével, hiszen a Pannonhalmi Főapátság idén ennek a kibékülésnek szentelte az időszaki kiállítását is, amelyben kortárs alkotók reflektálnak Pannonhalmának az elmúlt 27 évére, a kibékülés egyéni és közösségi útjának lehetőségére – vagy lehetetlenségére – és kihívásaira. A kibékülés téma megjelenik a szerzetesi programokban is, hiszen a spiritualitás azt is keresi mindig, hogy Istennel, önmagammal vagy a másik emberrel képes vagyok-e párbeszédre lépni, képes vagyok-e kinyújtani a kezemet, vagy képes vagyok-e elfogadni a felém kinyújtott kezet, akár önmagam nyújtok magamnak kezet, akár a másik ember, akár pedig az Isten, aki a nagy Kibékülő.

K. Gy.: Egy nagyon kedves barátom mondta azt, hogy az Arcus Temporum olyan fesztivál (ugye a fesztiváloknak az a lényegük, hogy kikapcsoljanak), amelynek az a lényege, hogy bekapcsol. Mondhatjuk-e azt, hogy az Arcus Temporum tulajdonképpen olyan kulturális utazás, amely lelkigyakorlat-érvényű, amely lelkigyakorlatot is jelent, függetlenül attól, hogy valaki hívő vagy nem hívő?

K. a.: Azt mondhatjuk, hogy az  Arcus Temporum fesztivál a főapátság kulturális és spirituális kínálatának valamiképpen a zászlóshajója, mert valamiképpen nagyon intenzíven, nagyon izgalmasan lehet megélni mindazt, amit a kultúráról gondolunk, de azt is, amit a spiritualitásról gondolunk. S mindezt egy nagyon intenzív, személyes találkozásban. Nagyon sokat lehetne mesélni arról, hogy mennyire intenzív és mennyire bevonó, és mindeközben mennyire felszabadító ez a három nap. Nagyon izgalmasak azok a találkozások, amelyek az élet különböző helyszínein, akár az ebédlőben, akár a teraszon, akár a büfében, akár a bazilika előtti téren, akár a koncertteremben, a könyvtárban, az arborétumban zajlanak. Merthogy nem pusztán a műalkotás és a befogadó közönség találkozik itt egymással, hanem találkozik egymással a szerzetesközösség, a zenész mint konkrét ember, egy élő, megfogható, megragadható ember, a kritikus, az újságíró, a közönség, a segítő, az öregdiák; és mindennek van egy nagyon személyes és nagyon családias jellege, hiszen a monostor keretei eleve arra visznek bennünket, hogy a hivatalos formákon túllépve egészen azok legyünk, akik vagyunk önmagunkban, a saját hétköznapiságunkkal, a saját nyitottságunkkal, a saját küzdelmeinkkel. Az Arcus ennek a találkozásnak a kitüntetett helye, amikor mindenki úgy lehet önmaga, hogy nem kell pózokba és szerepekbe kényszerülnie, és – legyen az ember szerzetes, legyen az ember művész, legyen az ember közönség, befogadó – maga mögött hagyhatja a szerepeit, amikor belép a kolostorba, és valamiképpen a találkozásra, a másik előtti megnyílásra szánhat energiát.

 

Részvétel az imádságon

Szent Benedek regulája és a szerzetesi hagyomány nyomán szerzetesközösségünk naponta többször összegyűlik a monostor szívében, a bazilikában, hogy Isten Igéjét hallgassa, és a zsoltárok szavával forduljon az embert megszólító Istenhez. A zsoltárimádság, a zsolozsma alkalmai tagolják a szerzetes napját és határozzák meg ritmusát. Reggel a vigílában és a laudesben, délben a napközi imaórában, este pedig a vesperásban szólalnak meg az ószövetségi zsoltárok, az újszövetségi szakaszok és az emberi költészet himnuszai. Az imádság rendje kiegészül még a naponta ünnepelt eucharisztiával.

A zsoltárimádságba való bekapcsolódásnak különféle módjai vannak. Lehet szavak nélkül, meditálva részt venni az imaórák liturgiáján. Ekkor a közösség ajkán felváltva megszólaló zsoltárversek mint a partot érő hullámok mossák és tisztítják belső világunkat. Lehet testtartásunkkal is bekapcsolódni az imádságba. Isten Igéjét ülve hallgatjuk, ugyanakkor Isten titkának, a Szentháromságnak említésekor tiszteletünk jeleként felállunk és meghajolunk. Testünk részesévé válik annak, amit szavaink vagy gondolataink kimondanak. Végül lehet szavunkkal és énekhangunkkal is bekapcsolódni a zsoltározásba. Meghívást kapunk ekkor arra, hogy szívünket szavainkhoz igazítsuk, és a zsoltárokban kifejeződő különféle élethelyzetekbe belemerészkedve a szorongatott, aggódó, megszabadult és ujjongó ember érzületéből szólítsuk meg az Istent.

Gyakorlati tudnivalók

  • A zsoltározás alatt ülünk, majd a Szentháromság említésekor felállunk.
  • Érdemes néhány perccel a kezdés előtt érkezni, így marad idő a tájékozódásra az oldalszámokról és egyéb praktikus dolgokról.

A zsolozsma helyszíne a bazilika. Vendégeink a padok szintjén tudnak helyet foglalni.

Bencés szerzetesek programjai

Az Arcus Temporum fesztivál témáit 2016-ban a Szent Márton-év jelmondata köré csoportosítottuk: „Közösségben vagyunk”. Arra hívjuk a fesztivál résztvevőit, hogy a zene és a kultúra közösségén túlmenően lépjenek be Szent Márton monostorának spirituális világába is. Ismerkedjenek meg a monostor gyógyító hagyományaival, induljanak el Szent Márton nyomában, ismerjék meg a szerzetestemplom szimbólumvilágát, valamint az arborétumi labirintust végigjárva tegyenek egy lépést befelé. Bencés szerzetesek invitálják vendégeinket a számukra ismerős világba. Ugyanakkor a találkozás mind a fesztiválrésztvevők, mind a szerzetesek számára új felfedezésekkel járhat, s az ismeretlen vagy éppen ismerős a közös aktivitás révén biztosan új vonásokat ölt. A monostori spiritualitással való találkozás nem jelenti azt, hogy a monostor rá akarná erőltetni perspektíváját a látogatókra, vagy hogy kiszolgáltatná magát egy tőle teljesen idegen nézőpontnak. A lényeg a közösség megtapasztalása: reményünk szerint mind a szerzetesek, mind a fesztiválrésztvevők alakítják és gazdagítják egymást azzal, hogy felkínálják egymásnak egyedi világtapasztalatukat.

Mivel a programok befelé fordulást, odafigyelést kívánnak, korlátozott létszámú jelentkezővel tudjuk elindítani őket. Azonban azonos időpontban többféle programot is kínálunk, és mindegyiket több alkalommal is indítjuk a fesztivál ideje alatt. Regisztrálni a helyszínen, a fesztiválrecepción lehet, a létszám feltöltése a jelentkezés sorrendjében történik.
 

Labirintusjárás

Bokros Márk OSB

A pannonhalmi arborétumban található klasszikus labirintus a leghosszabb úton vezeti végig az útra kelőt a bejárat és a középpont között. Az út állandó lüktetése, a középponthoz való közeledés és az attól való távolodás hullámzása olyan belső, beavatási útvonallá, meditációs ösvénnyé teszi a labirintust, amely élethelyzetünktől és világlátásunktól függően a találkozás alkalma lehet önmagunkkal és a bennünk lakozó Istennel. A labirintusjárás során segítségül hívjuk a Biblia zsoltárait is, amelyek az emberi élettapasztalat sokféleségének megragadásával és kimondásával közelebb vihetnek mindahhoz, ami ott van bennünk.

A teremtéstől az Új Jeruzsálemig

Dejcsics Konrád OSB

Séta a pannonhalmi bazilika középkori és posztmodern szimbólumrendszerében

A pannonhalmi bazilika szimbólumvilágában szintagmatikus és paradigmatikus kapcsolatok egész rendszere rétegeződik egymásra. Szintagmatikus a sorbarendeződés, paradigmatikus a kicserélhetőség. Szintagmatikus a felszálló ritmus, struktúra; paradigmatikus, hogy minden kor, a 13., a 19. és a 21. század is alakította, átépítette, megszüntette vagy gazdagította a szintagmatikusan adott elemeket. Meghatározza és kölcsönösen értelmezi egymást ilyen módon a 13. századi kőépület, ennek 19. századi újraolvasása, valamint a korábbi rétegek 21. századi újraértelmezése. Ebben az építészetileg meghatározott térben találkozik egymással a hívő ember értelmezésében Isten és ember, teremtő és teremtmény egymás felé vezető útja is. A bazilika felszálló tengelye a teremtés terétől az újjáteremtés teréig vezeti el az ide belépő és a spirituális utazásra vállalkozó embert. A bazilikai vezetés során a templom építéstörténetének, szimbólumvilágának, liturgikus működésmódjának felidézésével indulunk el ezen a spirituális úton.