pannonhalmi művészeti fesztivál

2018. augusztus 24-26.

Főapáti köszöntő

Az elmúlt években Pannonhalmát olyan hellyé próbáltuk alakítani, ahol párbeszédbe léphet tradíció és innováció, régi és új, közösség és vendég, hívő és nem hívő. Szinte mindennap megtapasztalhatjuk, hogy a hozzánk érkező vendégekkel, rászorulókkal, zarándokokkal és látogatókkal együtt részünk van az osztozás és a közös ház mindenkit gazdagító élményében.

2018-ban szerzetesközösségünk egy hasonlóan mély tapasztalatra szeretné meghívni a monostorba érkező vendégeket – annak alapján, amit Szent Benedek Atyánk kér a Regulában: „Keresd a békét és járj utána” (Prológus, 17). Spirituális és kulturális programjainkban a „kibékülés” gondolatát járjuk körül. Hol húzódnak ma egyéni és közösségi életünkben szakadékok és árkok? Hol kellene végre elfogadnunk a kinyújtott kezet – és hol nincsen erre még erőnk? Arra hívunk mindenkit, hogy velünk együtt merészkedjen bele a kibékülés helyenként veszélyes, éppen ezért nagyon evangéliumi tapasztalatába. Bízunk abban, hogy Szent Márton ősi és otthonos háza ebben biztonságot nyújtó háttér lehet.

Sok szeretettel ajánlom figyelmükbe a Pannonhalmi Főapátság 2018-as programjait. Bizalommal invitálom Önöket Pannonhalmára, Szent Márton monostorába, hogy a kibékülés jelentésárnyalatait kutatva találkozzunk egymással és a nagy Kibékülővel, Istennel.

Hortobágyi T. Cirill
főapát

 

Interjú Mácsai Pállal

Kormos Gyula

Kormos Gyula: Hiányos latin műveltségemmel utánanéztem, hogy a fesztivál szónak a festivalis latin megfelelője az ’ünnepelni, ünneplésre összegyűlni’ jelentésű kifejezés. Mi jut eszedbe, ha meghallod ezt a szót, hogy fesztivál?

Mácsai Pál: A fesztivál szóról vegyes kép ugrik be, mert mindenféle fesztiválok vannak. Először persze színházi fesztiválokra gondolok, aztán filmes fesztiválokra, és aztán egészen a kolbászfesztiválig nagyon nagy a lehetőség, hogy mire használjuk az összegyűlést, a találkozást, az idő együttes eltöltését, minek örülünk – vagy mit ünnepelünk, ha egyszer a fesztivál ünneplést jelent. A festa is ünnepet jelent; van a családunkban egy félig olasz unokaöcs, aki kiskorában a születésnapokat „De jó festa!” felkiáltással ünnepelte otthon – gondolt itt a tortára. Persze nem mindegy, hogy ez ember mit ünnepel, de miután az Arcus Temporumnak a címében is benne van a művészet, az idő, vagy talán maga az elmélkedés is, így ez nyilván elsősorban szellemi találkozó. Tehát itt nem materiális jelenségekkel – értsd ez alatt a kolbászt vagy a virágot akár, vagy a nem is tudom mit –, hanem gondolatokkal találkozunk. Azt pedig, hogy a gondolatokat mennyiben fogjuk ünnepelni, vagy mennyiben megélni, vagy mennyiben találkozni velük, azonosulni velük vagy egyesülni velük, hát ezt majd a fesztivál kimunkálja.

K. Gy.: Mitől lesz jó egy fesztivál?

M. P.: Hogy mitől jó egy fesztivál, azt nem tudom. Attól jó, hogy jól érzi magát, aki odamegy ünnepelni. Csodálatos az előadói névsor, aki ott összegyűlik – és itt legkevésbé magamra gondolok, inkább a zenészekre. Azt lehet mondani, hogy (noha ilyet az ember nem kiabál el) ez a névsor garancia arra, hogy ami ott megszólal, az valami kiérlelt és az előadók nagyon gazdag személyiségétől áthatott produkció lesz. Ebben, azt merem mondani, biztos vagyok, ismerem mindannyiukat, és nagyon szeretem, tisztelem őket.

K. Gy.: Ünnepelni gyűlünk össze, művészek találkoznak a közönséggel a műveiken keresztül. Tulajdonképpen hasonló ez a színházhoz vagy egy színházi esthez, hiszen akkor is ünnepelünk valamit. Vagy sántít ez a hasonlat? Egy fesztivál, az kicsit olyan, mint bármelyik színházi előadás.

M. P.: Nem tudom. A színházat én a praxis felől nézem. Még abból a szempontból is, hogy a szüleink idejében még „felöltöztünk” a színházba. Tehát munka után hazarohant a dolgozó, nyakkendőt öltött vagy kisestélyit, és úgy ment el a színházba. Ma ez nincs már… Nekem nem is hiányzik. Máshol van az élmény kivételessége – persze föl lehet hozzá jól öltözni, aki akar, miért is ne? vagy elegánsan öltözni, miért is ne? De én a színházi munkát a gyakorlat felől közelítem, erre tanított meg a pályám. Tehát nem ünnepnek, hanem inkább szolgálatnak vagy feladatnak látom. A „szolgálat” kifejezést is kicsit túlzónak érzem a színház esetében, de mégiscsak van benne egy ilyen felület, egy ilyen jelleg, hiszen amit mi a színpadon csinálunk, az egy ajánlat. Valójában nem rólunk szól. A szerzőről szól és a nézőről, közvetítői feladat. Az előadás ugyanis a nézőben jön létre. Ezt mindig el szoktam mondani. Olyan néző nincs, aki az Örkény Színházba jön Hamletet nézni, és útlevéllel érkezik. Mert hogy ő most már Dániába jut. Csöppet sem jut Dániába: a Madách térre jut, és színházjegyet hoz, és amikor beül a nézőtérre, látja, hogy amit ő a színpadon lát, az egy kulissza, és tudja a színlapból, meg a jegyvásárlásból, hogy akit lát, az Polgár Csaba és nem Hamlet, és így tovább, hogy Csuja Imre és nem Polonius. Ám a mi ajánlatunk, a mi cselekvésünk miatt pillanatok alatt annak fogja látni. És halad a sorsával, megrendül a végzetén, és úgy megy haza, hogy történt vele valami. A fantáziának ezek a tündökletes órái a nézőben zajlanak. Az előadás a néző fejében áll össze. Ennyiben érzem én a mi munkánkat közvetítésnek vagy szolgálatnak. Szolgálunk valamit, amit nevezzünk egyszerűen élménynek.

K. Gy.: A Pannonhalmi Művészeti Fesztivál a praxis felől közelítve nagyon kiöltözött emberek társasága.

M. P.: Nagyon helyesen. Meleg nyár lesz, ha kis szerencsénk van.

K. Gy.: Nagyon tetszett, amit mondtál a színházról és arról a fajta kínálatról, amit egy színházi előadás képvisel. A Pannonhalmi Művészeti Fesztiválon az is fokozza az élményt, hogy még három másik lábat is mellé tesznek a szervezők: a zenét, a képzőművészetet és a spiritualitást. Ez a négy fogalom így együtt mozog. Mit sugall ez számodra? Talán túl komplex, vagy túl bonyolult, vagy nehezen befogadható – vagy talán éppen az a fesztivál érdekessége, hogy így építkezik, és ezt a négyet emeli ki?

M. P.:Tudjuk, hogy az apátság ezeréves múltra tekint vissza. És ezer év gyakorlatában meg lehet bízni. Szerintem a fesztivál szervezői közül mindenki érzi, hogy az, aki a programot összeállítja, pontosan tudja, mi való oda, mi nem; hogy ezek a produkciók, alkotások egymással kontextusba kerülnek-e, reagálnak-e egymásra, erősítik-e egymást, vagy éppen kioltják. Ezt nem lehet összespekulálni, inkább csak megsejteni vagy megorrontani. Másrészt pedig a színház, ahonnan én mégiscsak jövök, összművészet, és rengeteg köze van a zenéhez, a képzőművészethez, a cirkuszművészethez, az akrobatikához, a biológiához, a fizikalitáshoz és a spiritualitáshoz egyaránt.  Olyan terep, ahol mindez egyszerre van jelen. Tehát engem ez a sokféleség egyáltalán nem zavar, inkább inspirál. Nekem ez az otthonos terep. Az anyanyelv. Hiszen a színház ilyen. Valamirevaló műalkotás nyilván nincsen szellemi fókuszáltság nélkül – nevezzük így, erről igazán éveken keresztül lehetne beszélni –, de talán egy valamirevaló mérnöki rajz sincs. Vagy egy szék. Vagy egy inggomb sincs anélkül, hogy ne lenne mögötte valami szellemi szándék vagy tartalom. Tehát ezek nincsenek külön. Ez egy. Csak az emberi elme bontja szét. Szételemzi felületekre, rétegekre és tartalmakra, ami persze nem baj, hiszen meg kell valahogy közelíteni, meg kell valahogy érteni, s ehhez rendszerben kell gondolkodnunk. Egy alkotónak is: ha az ember rendez valamit a színpadon, mint rendező, vagy játszik, mint színész, akkor ezek egyszerre vannak. Nem külön. Egy mondat értelme, hangsúlya, hangereje, a vele járó gesztusrendszer, mindez egyben jelentkezik az alkotáskor, akár egy próbán, akár egy előadáson, és mindannyian tudjuk, hogy ez mind egy, egymással összefügg, egymás nélkül nincs is. Nyilvánvalóan a néző is vagy a fesztivállátogató is tudatában van ennek.

K. Gy.: Különleges helyzetben leszel a fesztivál idején, mert a főapátság házigazdai működésre és közreműködésre kért fel. Ez is egy szerep? Milyen a jó házigazda?

M. P.: Van egy közmondás, nem tudom pontosan, de olyasmiről szól, hogy ne a házigazda érezze jól magát. A házigazdásnak nem dolga, hogy jól érezze magát: a vendégei érezzék jól magukat. Ez is egy feladat, patetikusabban – vagy nagy szavakat használva – valamiféle szolgálat. Csak az a baj, hogy én bizony azzal a szándékkal megyek, hogy jól érezzem magam. Tehát én nagyon sokat várok ettől a fesztiváltól. Természetesen nem azt várom, hogy én ott el legyek szórakoztatva, és csudás élményeket fogadjak be, miközben jó borokat iszom, hanem azt várom, hogy valamit megértek a helyből, a hely szelleméből, és hát bizony, akármilyen önzően hangzik, önmagamból. Vagy a világban elfoglalt helyemről. Ezek nagyon általánosan és filozofikusan hangzanak, de mégiscsak erről van szó. Van a hely, Pannonhalma, amihez nekem nem sok közöm volt a múltban, de turistaként jártam ott párszor; mindig nagyon szerettem, mindig vonzott, amikor az autóúton elmegyek mellette, akkor mindig vágyakozással és barátságosan nézek rá, nem mint valami idegen helyre. Sok oka van ennek. Az egyik Mensáros László, a mai fiatalok által már törvényszerűen és sajnálatosan elfelejtett színész, akit én még ismertem. Hívő volt, roppant összetett életet élt, igazi – tehát nem kétfenekű, hanem nagyon gazdag – életet; szellemi lény volt, de egyúttal a saját szenvedélyeinek is a rabja. Neki komoly kapcsolata volt Pannonhalmával. Minden évben egyszer vagy kétszer elment oda, napokat töltött ott és elmélkedett; hívő katolikus volt, és ezt nagyon komolyan is vette. Része volt ez az életének. Nem is volt nagyon könnyű sorsa, részben emiatt. A 60-as, 70-es évekről van szó. Tehát akkor engem elkezdett izgatni, hogy az az idősebb kolléga, akit én annyira szeretek, akit tisztelek, akitől egy csomót tanultam, és akivel az a szerencsém volt, hogy fiatal korom dacára komolyan vett, ő vajon mit szeret ott? Mert biztos, hogy ő egy zárt vagy bigott vagy nem nyitott helyre nem járt volna el. A másik pedig Máté Gábor kollegám, aki egyszer felhívta a figyelmemet arra, hogy ha egyszer tudok, akkor menjek el oda, talán pont az Arcus Temporumra – meg is fogom tőle kérdezni, hogy vajon nem éppen őneki köszönhetem-e, hogy engem oda meghívtatok –; ő is sajnálatos kevés számú barátaim közül való, és őt is komolyan kell venni. De ezeknél fontosabb, hogy minden helynek van egy sugalma, egy jelentése, amit sugároz magáról. Az apátság pedig, tehát Pannonhalma vagy a főapátság elég fontos domb ahhoz, hogy az ember lépten-nyomon belébotoljon, és amit ott én érzékelek, az nekem szintén nagyon szimpatikus. Távolról úgy tudnám összefoglalni, – remélem, hogy sokkal közelebb fogok hozzá kerülni –, hogy szuverén hely. Nem követ mintát. Hogy egyszerű példát mondjak: ha elnézem az új pannonhalmi épületeket, akkor tátva marad a szám a merészségüktől, a modernitásuktól: a fals vagy valódi hagyományoktól való szuverenitás látszik bennük. Egy magasabb esztétikának a keresése, mint ami éppen divatos. Ez nagyon imponál. A szuverenitáshoz tartozik – persze ez az apátság jellegéből is adódik – az egésznek a függetlensége. Független a közélettől, független a politikától. Független azoktól a villámgyors szelektől, amelyek jönnek-mennek, s amit egy ezeréves hely mosolyogva néz. De itt még a 40-50 évekre is gondolok: akármilyen keserves volt is a szocializmusnak nevezett önkényuralom, egy ezeréves hely azt is mosolyogva nézi. Mindenféle jövő-menő politikai huzatokat mosolyogva néz. Az pedig nagyon imponáló, ha ezt van mersze, ereje megélni is. Aztán az is imponáló, hogy egy ilyen helyen másként múlik az idő. Az az idő, amire állandóan panaszkodunk, mióta világ a világ: az idő gyors, a fiatalok gyorsabbak, a fiatalok már nem értik, bezzeg a mi… stb. stb. Ma ez különösen markánsan jelenik meg. Most, amíg beszélgetünk, kétszer vagy háromszor is eszembe jutott a mobiltelefonom, hogy vajon érkezett-e rá üzenet. Ez nonszensz. De mégis így van. Pannonhalmán van idő megérlelni gondolatokat. Végül is bizonyos dolgok a világban, akármilyen gyorsak vagyunk, és akármilyen gyorsan reagálunk, és egy hír, akármilyen gyorsan röpül, vagy egy vélemény, akármilyen gyorsan terjed, bizonyos dolgok annyi ideig tartanak, ameddig tartanak. Hogy megint mondjak egy egyszerű példát: egy gyereket foganástól szülésig kihordani, az kilenc hónap. Akárhány laptopod van. Lehet, hogy gondolatokkal is így van. Lehet, hogy felismerésekkel is így van, lehet, hogy benső munkánkkal is így van, hogy azoknak van egy olyan idejük – egy olyan szellemi idejük, vagy nevezd biológiai időnek, nem tudom –, amit egy kolostorban meg lehet adni annak, ami igényli. Az ember erre, amikor az országúton elhúz mellette autóval, irigykedve és vágyakozva néz.

K. Gy.: A leköszönő főapát mondta egyszer, hogy a turisták java része azért jön, hogy megnézze a főapátság által kínált szokásos szépségeket, de nagyon sok olyan is van, aki egyszerűen csak a csönd miatt érkezik: hogy kikapcsolhassa a telefonját, és egy kicsit belefeledkezzen a látványba, elfeledje azt az azonnaliság-kényszert, hogy kapott-e üzenetet a telefonjára, hogy neki azonnal reagálnia kell…
Egy dologra visszatérnék még abból, amit mondtál: hogy önmagaddal is szeretnél találkozni Pannonhalmán, nemcsak a művekkel és a művészekkel és a szerzetesekkel… Kemény feladat, olyan ez, mintha egy kicsit lelkigyakorlatra is mennél.

M. P.: Ez a három nap nem egyszerűen lelkigyakorlat: ez egy strapás feladat. Nem is arra gondolok, hogy én ott majd valamiféle felismerésekre fogok jutni vagy belső egyensúlyt találni vagy továbblépni önmagammal kapcsolatban. Hanem arra gondolok, hogy ott majd látok valamit, amin aztán érdemes tovább töprengeni. Például gesztusokat. Például tekinteteket. Testtartásokat. Emberektől. Például azt, hogy azok a szerzetesek, tanárok, akikkel beszélgetni fogok, hogyan néznek. Milyen kérdéseket tesznek föl. Mi az, amit elengednek a fülük mellett, mi az, amit meghallanak és amit továbbkérdeznek, amikor éppen velem beszélgetnek. Hogyan látják ők Örkény Istvánt, aki egy mindenestül világi tünemény volt. Természetesen nagyon komoly ember, önmagát hívőnek tartotta, de mégiscsak elsősorban erkölcsi értelemben, nem a gyakorlat felől, tehát nem volt „templomjáró”, nem kötődött kánonhoz. Ilyesmit várok én ettől. Nem azt, hogy ott majd meglesznek azok a csöndek, amelyekben én elmerülök, és akkor azokban meghallok olyasmi hangokat, amiket addig nem… Abból a szempontból nem is jön ez rosszkor, vagy nem is történik rosszkor – hiszen ez nem jön, ez annál fontosabb: ez történik –, hogy hosszú-hosszú évek után rászántam magamat, hogy vegyünk a családommal egy kicsi házat egy hegyen, nem is messze onnan,  ahol majd időt akarok tölteni. Tehát ebben is érzek valami összecsengést – semmi misztikust, semmi jelszerűt, hanem valamit, amire én éppen megérni látszom. Vagy olyanná alakulok… Hiszen a Madách tér a VII. kerületi bulinegyednek a kapuja, és itt rendkívül pörgő a létezés, nem beszélve a színházról, ami szintén pörgést követel az embertől. Tehát hogy legyen egy helyem, ahová innen nyugalomba elmegyek. Sajnos van térerő a hegyen, de majd lépek, hogy ne legyen. Tehát olyasmit várok, hogy közelebb kerülök egy egyelőre csak ködösen és érzetek formájában előttem lévő másik létezéshez. Ez nyilvánvalóan csak egy lesz az esélyek közül, hiszen én arról, ahogyan most élek, sosem fogok lemondani, azon oknál fogva, hogy szeretem. Nem véletlenül keveredtem bele. Senki sem kergetett az asztal körül, hogy a Madách téren színházigazgató legyek. Ezt én akartam, ez az én alkatommal egy. De mégis érzem, ahogy ez a gyorsvonat, amelyikre én magam ültem föl, és én mentem előre a vezetőfülkéig, hogy ez a gyorsvonat állomások mellett suhan el. És egy-egy állomásnál érdemes volna leszállni. Körülnézni, hogy van-e ott valami. Körülbelül erről van szó. Valóban az van, hogy az azonnaliságnak, ahogy mondod, a mostnak, a rögtönnek, de egyáltalán a nyilvánosságnak ez az abszolút, egyébként demoralizáló mákonya, amiben mi élünk, ott biztos nincs. Ha ebből láthatok majd valamit, az már bőven több, mint amit remélek.

K. Gy.: A nyilvánosság árgus szemekkel nézi, hogy mit csinál, vagy éppen mit nem csinál Pannonhalma, de egy olyan hely, aminek nem kettő-három év, hanem ezer év a perspektívája, természetesen elnéző mosollyal szemléli ezt.
Kettős minőségedben leszel jelen a fesztiválon: az emberi mivoltodon túl és a házigazdai szerepeden túl előadóként is: egy darabot is hoztok. Mit várhatunk tőled, tőletek? És az miért lesz különleges?

M. P.: Először is… Ezt nem muszáj elmondanom, mert nem várja el tőlem senki, csak énbelőlem kívánkozik ki: ez tényleg nagy megtiszteltetés és egy új fejezet. Az, hogy ti oda meghívtatok, egyrészt örömteli, mert azt jelenti, hogy az elmúlt évek nem voltak hiába, hogy valamit csináltam, ami feltűnt, és ez nagyon jólesik; másrészt pedig bizony felelősség, hiszen most észnél kell lenni. Az ember kevesebbet engedhet az indulatainak vagy a hirtelenségének, és mindig értelmesebb választ kell adnia a dolgokra, mint amit egyébként adna. Előadóként először is ott lesz a Radnóti és korunk című, Radnótiról és Gyarmati Fanniról szóló estünk, amit Dés László talált ki, és aztán együtt állítottuk össze Gyarmati Fanni és Radnóti levelezéséből, illetve a Fifi néni naplójából. Azért Fifi néni, mert engem tanított a főiskolán, franciára, kevés sikerrel, de ettől még azt hiszem, hogy számomra mindenképpen felejthetetlen kapcsolat volt ez. Csak mondok egy pici példát: már elmúlt százéves is, amikor utoljára nála voltam a Pozsonyi úton, nem látott már, de mindent tudott. Tudta, hogy Örkény Színház, tudta, hogy mi volt a bemutató, és friss képzetként volt jelen a fejében az az egykori, nem túl fontos tanítványa, aki én voltam. Ezt nagyon szívesen eltanulnám tőle. Az ajtón pedig ki volt téve a névtábla, hogy Radnóti. Ez ugyanannak a lakásnak a névtáblája volt, ahonnan Radnóti Miklós bevonult az első, a második meg az utolsó munkaszolgálatára is. Ezek szíven ütik és elgondolkodtatják az embert. Szóval ez a Radnóti és korunk című előadás volt az első alkalom, ahol ez a napló nyilvánosságra jött. Fullajtár Andrea játssza Fannit, én játszom Radnótit, vagy hát mondjuk inkább: részben olvassuk, részben mondjuk a szövegeket. Lukács Miklós, Dés András és Dés László pedig zenél. Ez nem annyira irodalmi est, mint inkább egy sorstragédia; pont úgy működik, mint mondjuk az Oidipusz király: a néző tudja, hogy mi fog történni. Tudja, hogy ez az ártatlan, élni akaró, csodálatos szellem el fog pusztulni – finoman szólva is méltatlan körülmények közt, egyenesen beszélve: mint a kutyát, lelövik, egy sárgödör szélén. És végig azért drukkolunk, hogy ugye mégse? De mégis… Egy párszor terveztük előadni még 2014-ben, tehát az események vagy a holokauszt vagy a rettenet 70. évfordulóján, de a Katona József Színházban máig műsoron van, alkalmanként játsszuk. Ez tehát az egyik előadás. A másik pedig A katona története Stravinskytól, ahol én a narrátor szerepében fogok fellépni, nagy-nagy örömömre. Én ezt roppant szeretem, a narrátor mindenkit játszik: az ördögöt is, a katonát is, a mamát is, a szomszédokat is, a királylányt is, meg közben narrátorkodik is. Ezt a Rácz Zoltán által dirigált zenekar kíséri. Az ott elhangzó szöveget  (több jó szöveg, magyar fordítás is van) Kocsis Zoltán rendelte meg tíz évvel ezelőtt a saját számára, meg az én számomra is, Lackfi Jánostól.  Lackfi lefordította, Kocsis Zoli még egy kicsit beleírt, meg én is beleírtam kicsit, tehát ez mondjuk 90%-ban Lackfié, 7%-ban az enyém, és 3%-ban Kocsis-szöveg; ebben nagyjából ki is merül a szerzői életművem. Na most ezt én nagyon szeretem. Egyrészt a Stravinsky-zene egy remekmű, másrészt pedig a szerepem nagyon komplex előadói feladat. Az az anekdota jár vele, hogy az ősbemutatón, Kaposváron, az első kamarazenei fesztiválon – ez a híres Csiky Gergely Színházban volt –, épp vihar készülődött, és amikor pont azt mondtam, hogy „patával-szarvval belép az ördög”, akkor dörgött egyet az ég, és az egész városban elment a villany. A színpadon is, természetesen. A gyengécske pótakkuk termeltek még öt percig némi áramot, amíg aztán valahogy helyrehozták az áramszolgáltatást, de az egészben volt valami rendkívül teátrális. Hatalmas dördülés, koromsötét, közepes kis pislákoló lámpácskák, mi meg összenéztünk, hogy mi legyen, és végül is folytattuk, –hangszereket meg lehet fújni félhomályban is. Aztán folytatódott az előadás. Tehát van valami meteorológiai sorsélményünk is ezzel kapcsolatban.
Lesz még két beszélgetés is. Az egyik Örkény Istvánról szól, az ő életművéről, ott fel fogok olvasni néhány egypercest. Arról a tüneményről gondolkodunk, hogy Örkény, aki 40 éve halt meg, vajon honnan veszi azt a képességét, hogy máig élő szerzőnek érezzük. Nádas Péter írja az Örkény-emlékkönyvben, hogy amikor ő fiatal szerző volt, akkor úgy érezték, hogy az akkori öregek – Örkény, Németh László, Illyés Gyula, Déry – közül az utóbbi három az nagy író, Örkény meg jó író. És lám, meghalt – írja a Nádas 25 évvel a halála után –, és a többiekről nincs szó (ez nem jelent igazi halált vagy feledést, de tetszhalált igen), és az Örkény él és virul, és talán jobban hat, mint életében. Ez pont az a kor, amikor minden tisztességes szerzőnek tetszhalottnak kellene lennie. Sem nem elég régi ahhoz, hogy klasszicizálódjon, sem nem elég új ahhoz, hogy kortársnak érezzük; mi a csuda ez Örkény tudásával, optikájával? Valóban, mintha kortárs lenne. Operát írnak belőle, folyamatosan műsoron van a színházakban, az életéről szóló Azt meséld el, Pista előadóest szintén folyamatosan műsoron van, érettségi tétel, megtermékenyítőleg hat fiatalokra; de ez mind semmi: olvassák. Ez nyilván a legtöbb, ami egy íróval történhet. Szóval erről a jelenségről fogunk beszélgetni, hogy vajon mi ez? A másik beszélgetés pedig – ezt várom a leginkább szorongva – ha nem is rólam, de a bátyámról és rólam fog szólni, és a családunkról: a mi életünkről, a gyerekkorunkról, a szüleinkről. János zenetörténész, és zongorákkal foglalkozik; két év van köztünk. És miután apánk nemcsak festő volt, hanem folyamatosan filmezett is (persze fekete-fehér, esős, öreg, normál nyolcas filmek ezek), lényegében az egész gyerekkorunk, nemhogy dokumentált, hanem súlyosan túldokumentált, olyannyira, hogy én már nem is tudom szétválasztani, mire emlékszem magamtól, és mire emlékszem a filmeken keresztül… Ezekből is le fogunk vetíteni párat, és miután az 1968-as karácsony például, ahogy apánkkal térdelünk a villanyvonat mellett – ami nagy esemény volt –, az bizony 50 éve volt, ezért már fogunk tudni beszélgetni az időről is, meg az emlékezet természetéről is, meg az öregedésről is, ha tetszik. Ez biztos hogy elkerülhetetlenül személyes lesz, aztán majd meglátjuk, hogy kiderül-e valami új, vagy nem.

K. Gy.: Mindenesetre a közönség is érdeklődve várja, hogy az időről is beszélgessetek egy ezeréves monostorban.
Egyetlenegy dologra kérdeznék még rá, a pannonhalmi terekről, a modern építészeti megoldásokról. Említetted a bevezető sajtótájékoztatón, hogy van a főapátságnak egy szellemisége, amit te messziről csodálsz. A szellemiségnek van egy nagyon erős, nagyon markáns fizikai lenyomata is. Milyen várakozásokkal érkezel: a régi, szokványos turistaélmények meghaladására számítasz-e? Vagy hogyan fogsz majd bóklászni ezekben a terekben, ha egyáltalán lesz rá időd? Zoltán azt mondta, hogy azért nagyon fontosak a pannonhalmi terek, mert különlegesek, és meghatározzák, hogy mi az, amit ezek közé a falak közé bevihetsz. Hiszen mégis egy megszentelt helyről és Magyarország legősibb házáról beszélünk. Ez felszabadítólag hat rád, vagy bénítólag?

M. P.: Nem tudom, hogyan hat rám. Halvány elképzeléseim vannak, turistaélményeimből, de nem Pannonhalmához, hanem főleg Olaszországhoz kötődő turistaélményeimből, ahol voltam néhány kerengőben, voltam néhány kolostor belső udvarában, már ahová beengedtek. Elsősorban az érdekel engem, hogy ez mégiscsak egy gyakorló spirituális műhely. Nem múzeum, hanem itt az létezik, és hat mindmáig, aminek a jelenlétét keresni mennek oda az emberek, és ami az építészetében is megjelenik, megfogalmazódik. Egy ilyen épület sosem véletlenül az, ami. Emögött tapasztalat van, és a szerzetesek olyan helyet hoznak létre maguknak, ahol gyakorolhatják is saját lelki-szellemi praxisukat. Egy színházat úgy építünk meg, hogy ott lehessen színjátszani. Gondolom, hogy egy kolostort vagy egy templomot úgy építenek meg – nem gondolom, hanem tudom –, hogy ott el lehessen látni azt a spirituális feladatsort, amit az ott lakók a sajátjuknak éreznek. Tehát az érdekel engem, hogy egy működő apátságban, ahol szerzetesek élnek, mégpedig – úgy képzelem – főként boldog életet, hogy ott az ember valamit megért. Mondok megint egy nagyon-nagyon egyszerű példát. Ha az ember végigmegy a folyosón, ami puritán és tiszta, és utána végigmegy egy hétköznapi folyosón, akkor fogja látni a köztük levő különbséget. Hogy mi fölösleges, mi nem fölösleges. Mi az a tárgy, szín, forma, ami dekoncentrálja a létezést, mi az, ami fókuszálja. Például. Persze a világi létezést én nem nézem le, és nem idegen tőlem, de azt azért gondolom, hogy nagyon sok fölösleges dolog van az én életemben is, és általában nagyon sok fölösleges dolog vesz minket körül. Feladvány, hogy erről hogyan gondolkodunk, például a gyerekeink életében vagy a színházunk életében. Van itt egy távoli, de nem túl erőltetett kapcsolat a színházzal, mert alapvetően igaz az, amit Lope de Vega mond, a híres mondás, hogy a színházhoz nem kell semmi, csak szenvedély és egy szál deszka… Meg amit a Hamletről mondtam, az a díszletekre is igaz, és a jelmezekre is igaz… Én a show-műsort sem nézem le, ha jól csinálják, vagy a pompázatos nagy színházi tablókat sem nézem le, ha jól csinálják., de az én alkatomtól mindkettő merőben távol áll. Az én rendezéseimben általában nincsen díszlet, hanem egy tér van, és nagyon kevés kellék és nagyon egyszerű ruhák. Létezik olyan színházi műfaj, ahol nagyon nagy épített látványok vannak. Számomra ez fölösleges.
Elmondok egy anekdotát. Voltam Párizsban, sok éve, inkább 30, mint 20, és talán mond nektek még valamit az a név, hogy Michel Gyarmathy. Michel Gyarmathy volt a Folies Bergère mulatónak a magyar igazgatója vagy tulajdonosa vagy nem tudom, mi, akihez oda lehetett menni a kávéházban valahol a Boulevard Sebastopolon. Azt lehetett mondani: magyar turista vagyok, vigyen be – és ő minden magyar turistát bevitt, ezt missziónak tekintette, a Folies Bergère-be. S valóban, én is odamentem, fiatal színihallgató voltam, persze, persze, gyere kisfiam, és adott valami jegyet. Akkor leültetett egy asztalhoz, még pezsgőt is kaptam, és valami elképesztő show volt a Folies Bergère, ez a másik a Moulin Rouge mellett. Volt például egy quadriga, egy négyes lófogat, római szekér, és ez elindult a színpad mélyéből a néző felé, vágtatva, és mielőtt a nézőtérre zuhant volna, elindult a forgószínpad ellenirányba; és szikráztak a paták, és bűvészek, és girlök, és félmeztelen girlök, és fények, és lézer és minden. Soha életemben úgy nem unatkoztam, mint ott. Soha. Tehát szünetben leléptem, sajnálom. És másnap volt a Peter Brook Vihar-előadása a Bouffes du Nord Színházban, ami egy kiégett, egykori, akkor sem túl pompázatos, de mindenesetre cikornyás épület, ki van égve, teljesen puritán, a színpad egy homokkör volt, aminek a szélén üldögéltek a színészek, és így félig fölülről, félig velük egy magasságban lehetett nézni; semmi nem volt a homokkörön kívül, három lámpa. Meg egy dob. És olyan izgalomba jöttem, hogy nem aludtam utána éjszaka, és járkáltam föl-alá Párizsban, és néztem az eget, és cigarettára kellett gyújtanom, mert ez nyilván az egyik legfontosabb színházi élmény, ami engem ért. Ez azt jelenti, hogy ahol a gondolat sűrű, ott én izgalomba jövök, ha nem tudom is elérni, ahol pedig a látvány gazdag és a gondolat vékony, ott pedig unalom fog el. Tehát nyilván azt várom, hogy Pannonhalmán az előbbit, a sűrű gondolatot fogom látni, tapasztalni, ennek a helyszíneit, ennek a kulisszáit, a körülményeit, a terét, és hogy mindez majd hat rám valamiképpen. Ezek nagyon apró hatások, finom kis szeizmikus mozgások. Nem földrengések feltétlenül vagy vulkánkitörések, de valamit átrendeznek. S az ember majd megérti, hogy mit rendeztek át.

K. Gy.: Van egy fotós barátunk, Hajdú D. András, aki évek óta lejár Pannonhalmára, ő fogja az Arcus Temporumot is fotózni. Tőle kérdeztem egyszer: Te, András, neked olyan fotós szemed van, neked mi a kedvenc helyed Pannonhalmán, vagy mi az, ami téged megfog? Nem is gondolkodott, mondta, hogy a kerengő. De mondom mi abban a szép, persze, Mátyás-korabeli, gótikus meg nagyon egyszerű… Te, azt nem tudom neked megmondani, de amikor én oda elmegyek, Pannonhalmán soha nem hagyom ki, hogy a kerengőben ne kerengjek egy fél órát. Olyan lehetetlen világban élünk, hogy az állandó stressz, az időfaktor, a határidők, a már elkéstem, még nem írtam le, nem válaszoltam rá… ha csak fél órát kerengek, az engem átmos.
Azt kívánom neked – nem biztos, hogy a kerengő lesz az a hely –, hogy találd meg a helyedet Pannonhalmán, találd meg azt a szögletet, ami hatást gyakorol rád. Nagyon érdekes adalék egyébként, nagyon kevesen tudják, de az egész főapátság élete szimbolikus. Van ott egy diákközösség tizenéves gyerekekkel, akik még életük elején járnak, és a gimnáziumból a különböző kis folyosókon át, rejtett átjárókon keresztül el tudunk menni az épületben egészen a szociális otthonig, ahol azok az idősek vannak, akik az életük végén járnak. Tehát egy egész elképesztő ív is húzódik a falak közt generációkon keresztül.
Még egy dolog, a múzeumról jutott eszembe. Asztrik főapát úr mesélte, aki most megérdemelt pihenését tölti a 27 évi apáti szolgálat után, hogy egyszer Pesten járt, és sietve leintett egy taxit. Mondta, hogy hová megy, a püspökkari épületbe a Városligeti fasorra. A taxis nézi, és azt mondja: Maga ismerős nekem. Én ismerem magát valahonnan. Mire a főapát úr: Á, nem lehet, én vidéki vagyok. Mondja a taxis: De, de, de én ismerem magát. Megvan már. Maga valami nyugat-magyarországi múzeum igazgatója! (Nevetnek.) Érdekes, az emberekben mi az, ami lecsapódik Pannonhalmával kapcsolatban.