pannonhalmi művészeti fesztivál

2017. augusztus 25-27.

Kedves Barátaink!

2017. augusztus 25. és 27. között ismét megrendezzük Pannonhalmán az Arcus Temporum fesztivált – immár tizenharmadik alkalommal. A fesztivál most már másodízben Keller András és Rácz Zoltán, két régi jóbarátunk, művészeti vezetésével valósul meg.

Mi az, amit tizenhárom éven át tovább lehet vinni egy fesztiválban? Változik a közönség, változik a kulturális környezet, változnak a közreműködők. Módosul a koncepció, új elemekkel gazdagodik a fesztivál. Mi az, ami marad? Pannonhalmán leginkább a közös ház tapasztalata. Az, hogy egyetlen tető alatt a monostor egy nagy labirintusában három napon át ízleljük és újraolvassuk a kortárs kultúra különböző megjelenési formáit; beszélgetünk az ebédlőben; ismerősként mosolygunk egymásra a bástyán; békességben kezet fogunk a liturgián; magunkkal hozzuk, mégis a kapun kívül hagyjuk múltunkat és jelenünket – kicsit más emberekként, befogadóként és (elő)adóként otthon vagyunk egymás mellett az ezeréves házban.

Az Arcus Temporum továbbra is kapcsolatokat, íveket szeretne feltárni és létrehozni – nemcsak zenék és zeneszerzők, hanem művészeti és kulturális ágak között is. A XII. fesztiválon felvettük a programba a spiritualitás (imádság és a szerzetesekkel közös alkalmak) pillérét, az idei fesztiválon pedig újdonságként az irodalom témája talál egy fedél alá a zene, a kiállítás és a spiritualitás programjaival. És minthogy a közös ház otthonosságához a közös étkezés is hozzátartozik, megjelenik a fesztivál kínálatában a gasztronómia egy-egy kiemelt mozzanata is.

A közös ház tapasztalatához hozzátartozik az is, hogy visszavár. Újra Pannonhalmán köszönthetjük jóbarátainkat, Rost Andreát, Snétberger Ferencet, Keller Andrást és Rácz Zoltánt. Zenéjével és személyes jelenlétével itt lesz közöttünk Vidovszky László. Az újonnan induló irodalmi szálat nem más képviseli, mint Krasznahorkai László. Egyedülállónak ígérkeznek azok az alkalmak, amelyeken több kulturális-művészeti terület metszéspontjába kerülünk: kiállításmegnyitó versfelolvasással; autokoncert és irodalmi beszélgetés; orgonameditáció és séta a bazilikában, végül Messiaen zenéje a szerzetesközösség napközi imaóráján. A koncertekre és programokra a Pannonhalmi Főapátság reprezentatív kulturális tereiben kerül sor – a tavaly debütáló kortárs Koncertteremben, a Főkönyvtár lenyűgöző 19. századi dísztermében, a Boldogasszony-kápolna intim barokk atmoszférájában, valamint a Bazilikában.

A XIII. Arcus Temporum Fesztiválon a közös ház tapasztalatát ízlelgethetjük. Pannonhalmi szerzetesközösségünk számára 2017-ben a közös ház képe egy további mozzanattal is gazdagodik: öt évvel ezelőtt, 2012. augusztus 27-én szenteltük fel a John Pawson tervei alapján megújított Bazilikát. A fesztivál alkalmai közben lassanként meggyulladnak a szentelési gyertyák a nyolcszáz éves templom falain, s ezekkel a születésnapi gyertyákkal nemcsak a minket egybegyűjtő és meghívó közös ház múltja, hanem szűkebb és tágabb háznépünk jövője felé is tekintünk.

Szeretettel várunk mindenkit,

Dejcsics Konrád OSB, fesztiváligazgató

Hazatérés

Keller András és Rácz Zoltán

Alig egy év telt el a tavalyi, megújult fesztivál óta, és máris izgatottan készülődhetünk a folytatásra. A hazatérés érzésével gondolunk arra a három napra, amelyet augusztusban ismét Pannonhalmán tölthetünk. Azok az érzések, gondolatok, amelyek korábban Pannonhalmával és szerzetesközösségével kapcsolatban bennünk éltek, tavaly új dimenzióba emelkedtek. Új barátságok köttettek, a pannonhalmi közösség keblére ölelte a fesztivált, és ennek ezernyi apró jelét adta a koncerteket megelőző, vagy éppenséggel azokat követő beszélgetések során. Megható elismerése volt ez annak a munkának, amelyet elvégezhettünk.

Az idei fesztiválon ismét arra teszünk kísérletet, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzátehessünk valamit Pannonhalma kivételes aurájához, azokból a kincsekből válogatva, amelyek a pannonhalmi helyszínektől átlényegülve eljuttathatnak bennünket a belső csendig.

Gorecki és Schoenberg zenéje a nyitókoncerten, Thomas Tallis, Stravinsky és Arvo Pärt vokális kompozíciói, a fesztivál zárásaként, újra évszázadok között húzzák meg azt az ívet, amelynek ölelésében a térben és időben egymástól távol eső művek élő kapcsolatra lépnek egymással.

Az idei fesztivál kiemelt figyelmet szentel Vidovszky László művészetének, aki személyes jelenlétével is megtisztel minket, s akitől három, bízvást emblematikusnak nevezhető művet adunk elő. Az eddig felsoroltakon túl Alban Berg, Julia Wolfe, Olivier Messiaen művei és Snétberger Ferenc koncertje gazdagítják a fesztivál programját.

Végül álljon itt egy idézet, Claudio Abbadótól:  „Sokan megtanulják, hogyan kell beszélni, de nem tanulják meg, hogyan kell hallgatni. Meghallgatni egymást, az egyik legfontosabb dolog az életben, és a zene megtanít bennünket arra, hogyan tegyük ezt.”

Compassio

Farkas Zoltán

Durch Mitleid wissend – nem, egyelőre ott még nem tartunk, hogy Richard Wagner zenéje határozza meg a pannonhalmi Arcus Temporum Fesztivált. A Parsifalért nem Szent Márton hegyére, hanem inkább a Bayreuthi Festspielhausba (vagy a budapesti Művészetek Palotájába) vezet a zarándok útja. Mégis, amikor tekintetünk végigpásztázza az idei zenei kínálatot, s megkísérli felfedezni, hogy azon kívül, hogy „jó zenék”, milyen spirituális hasonlóság köti össze a kiválasztott műveket, azonnal a részvét kínálkozik közös nevezőül. Erős állítás, bizonyítást kíván! Megpróbálom. De előbb az alapokról.

Wagner Parsifaljában egy hosszú idő óta szenvedő közösség és annak testi-lelki gyötrelemben élő vezetője már csak egy ártatlan, együgyű lélektől várhat megváltást, akit a részvét tesz bölccsé. Parsifal valóban a részvét, az együttérzés által válik tudóvá („durch Mitleid wissend”), s ezáltal a sok szenvedő lélek megmentőjévé. A wagneri zenedráma a keresztény élet, vagy mondjuk általánosabban: az egyetlen igazán emberhez méltó élet egyik legfontosabb aspektusára világít rá, amely ma aktuálisabb, mint valaha. A szánalomból fakadó részvét, az együttérzés – modernebb szóval: szolidaritás – képessége az egyik legértékesebb tulajdonságunk. Hiánya, a részvétlenség vagy közöny teszi világunkat immár alig elviselhetővé.

Schönberg Megdicsőült éje egy szerelem válságos éjszakájáról szól. A férfiról, akinek szerelme megvallja, hogy egy másik férfi gyermekét várja. S lám, a férfi mégsem taszítja el magától, hanem a szerelem megnemesítő, átváltoztató csodájára apellál. Ha szerelmük igaz marad, a mástól fogant magzatból immár közös gyermekük születik. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy a bűnös asszonyt megváltó férfi wagneri szerepébe Schönberg is milyen könnyen éli bele magát, s ekként ad tipikus választ a régi századforduló férfi–nő ellentétének problémájára. De mi tagadás, olyan varázslatos zenével teszi, hogy talán a feministák is megbocsátják neki. Górecki emblematikusan tűzi ki a compassiót, az együttszenvedést, szánakozást és részvétet III. szimfóniájának témájául. A fiát sirató Szűz Mária, a Gestapo fogdájába zárt 18 éves lány falra vésett üzenete anyjának és a sziléziai felkelésben legyilkolt fiát kereső anya panasza visszhangzik Górecki újromantikus zenéjében. Míg Schönberg a Verklärte Nachtban búcsúzott a romantikától, Górecki e szimfóniában, „A fájdalom dalai”-ban tért vissza hozzá.

Hogy Julia Wolfe Singing in the dead of night-ja miként szól a részvétről, azt elsőre talán nem is olyan könnyű észrevenni. Repetitív, idillien ringató szakaszai a legváratlanabb pillanatban megszakadnak, és valami nyugtalanító, feszült, roppant izgalmas zenének adják át a helyet. A fuvolába és klarinétba lehelt sóhajok olyanok, mint e nyüzsgésben megfáradt ember pillanatnyi levegővétele. Olyan ez a mű, mint maga az élet New York forgatagában. Elképesztően ellentétes darabkáit magunknak kell összeraknunk. Nagy részvéttel. Berg Wozzeckje a par excellence részvét zenéje. Ahogyan Berg elbukott hősét, a gyilkossá lett szerencsétlen kisembert elsiratja, s felmutatja áldozat voltát, a 20. század egyik leghumánusabb gesztusát állítja az operaszínpadra.

Vidovszky László Autokoncertje, az önmaguktól lezuhanó tárgyak tragikumával, s a Schroeder halála a zongora fokozatos teljes elnémulásával ugyanarról szól. Arról, hogy most itt valaminek végképp vége van. A művészetnek? A kultúrának? A mi kultúráknak? Vidovszky részvéttel szemléli saját korát. De a Tizenkét vonósnégyes mintha a kiutat is megmutatná. A bármilyen szakmában, (itt jelesül a zeneszerzésben) elvégzett „tiszta munka” vigasztaló örömét. De ki tudná ezt jobban megfogalmazni, mint maga Vidovszky: „…a zene eléggé elszakadt attól, amit életnek nevezünk, ugyanakkor egy más szempontból mégis csak a zene képviselhetné mindazt, amit igazából életnek lehet nevezni.”

„Ha a művészet visszakanyarodik, az mindig valamiféle megfutamodás” – mondta Ligeti György, aki nem hitt a „jó” Arvo Pärt tonális harmóniáiban, és visszalépésnek tekintette az észt szerző művészetét. Pärt zenéjében, valóban, hinni kell, de lehet is, hisz sokak, (a kortárs zene közönségének léptékével mérve) nagyon sokak számára ő képviseli az átélhető szakralitást. A részvét helyett talán a részvétel itt a kulcsszó: az új közösség megteremtése az új egyszerűség által. (Nota bene, a Cantusból a szó szoros értelmében vett részvét sem hiányzik, hiszen a mű Benjamin Brittent siratja el.)

„Messiaen soha nem hitt a zene autonóm tendenciáiban; a zene mellett és fölött számára mindig jelen volt valami magasabb, amit ő Istennek hívott. Éppen ez az, amiben Szent Ferenc is részesedhetett, amikor stigmáit megkapta. Amint a szent, úgy maga Messiaen is kitüntető kegyelemnek érzi ezt az isteni létezés állapotából való részesedést.” (Theo Hirsbrunner) Lám, a részvét helyett a részesedés lehet a nyitja Messiaen művészetének. Műveit áthatja a biztos tudásból fakadó öröm, hogy részese lehet a mennyei lakomának. Ez azonban nem teszi részvétlenné. A Kvartett az idők végezetére hangjaiban valami átszakad abból, ami a földi és a mennyei szférát elválasztja. „A templom kárpitja kettéhasadt.” Valószínűleg nem volt még a zenetörténetben olyan közönség, amely úgy szomjazta volna, hogy betekinthessen ebbe a másik szférába, mint a sziléziai hadifogolytábor több ezer fogvatartottja, aki 1941. január 15-én a kvartett bemutatóját hallgatta. Őket Messiaen zenéje tanította meg a földi pokolból egyenest a mennybe pillantani.

A lamentáció a részvét liturgikus műfaja. A nyugati egyházban a „szent három nap”, Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat vigíliáján találta meg helyét a szertartásrendben. Jeremiás siralmait pedig talán Thomas Tallis foglalta zenébe, refrénnel toldva meg a próféta szavait: „Ierusalem, Ierusalem, convertere ad Dominum Deum tuum” [Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez].

Eddig megvolnánk, de kapcsolatba hozható-e Stravinksy Miséje, ez a szándékosan objektív, eszköztelen, szikár, szinte a végsőkig lecsupaszított zene a részvéttel? Ahogyan szerzője jellemzi: „Nagyon hideg zene, közvetlenül a szellemhez folyamodik.” A Hegyi beszéd tanításától éppenséggel nem áll távol ez az attitűd. „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.” (Mt 5,37).

A részvét bölcse. Compassio, Mitleid. Hová vezet az út az együttszenvedésen keresztül? „Míg nem ért fájdalom, a vigasz üdve sem érte még lelkedet.” A Parsifalban épp a bűnös nő, Kundry mondja ki ezeket a szavakat. Sok minden egyéb mellett erről is szólnak a 2017-es Arcus Temporum koncertjei.

Bekapcsolódás

Interjú Bubnó Tamással

Hogyan helyezné el az Arcus Temporumot a fesztiválok sorában?

Amikor egy rövid ideig klasszikus zenei rádiót szerkesztettünk, és támogatókat kerestünk hozzá, több céget megkerestünk, és voltak olyanok, akik mondták, hogy csak akkor fognak támogatni bennünket, ha sok-sok más cég nem hirdet nálunk. Vagyis majdhogynem kizárólagosságot kértek. Mindez azért jutott eszembe, mert az Arcus olyan fesztivál, amely valójában nem fesztivál. Annak hívjuk, mert erre el lehet jönni, mert jól hangzik ez az elnevezés, de ez a „fesztivál” inkább bekapcsolódás a transzcendensbe, egy lelkigyakorlatba. Hihetetlen nagy szükség van olyan fesztiválra, ahová az ember nem kikapcsolódni megy, hanem bekapcsolódni. Sokan azért mennek el fesztiválokra, hogy elengedjék magukat, hagyják, hogy a zene átmossa őket. Az Arcus Temporum nem ilyen. Az Arcus nem olyan, mint egy felszínes autómosás, hanem olyan, mint egy teljes újrafestés. Nagyon kevés ilyen fesztivál van a világon, ez valódi kuriózum.

Ilyen szempontból szerencsés, hogy augusztus végén van?

Igen, az emberek akkorra már kipihenték magukat a nyáron, elvileg úgy érkeznek ide. Így az Arcus egy Veni Sancte (Jöjj, Szentlélek!) ünnep is, egy pihenés utáni évkezdés.

Hogyan lehet feloldani azt az ellentétet, hogy a Pannonhalmi Főapátság egyrészt a nyitott kapuk monostora, másrészt azonban olyan fesztivált szervez, ahol nagyon hangsúlyos a keresztény, spirituális tartalmak jelenléte, s ezzel esetleg sok látogatót elidegeníthet?

Nincs ellentmondás, ez így kerek. Van, akit ez megijeszt, és van, akit nagyon vonz. A keresztény egyházi zene és egyházi művészet mindenkié. Akik úgy gondolják, hogy a spiritualitás csak máz, miközben az élet egy Carpe diem!, azoknak is jót tesz az ilyen közösségi élmény, az ilyen együttlét. Sosem lehet tudni, mikor jön el az a pillanat, amikor az ember hirtelen megtanul, megtapasztal valami nagyon fontosat, ami az övé. A Budapesti Énekes Iskolában a gyerekek már harminc éve ott vannak a szolgálaton, a szentmisén, miközben 80 százalékuk nem is hívő, hittanra sem járnak – de a szolgálaton szeretnek ott lenni, nekik az fontos. Többségüknek egyébként ez az egyetlen találkozási pontjuk az egyházi művészettel. Ezeknek a gyerekeknek a szülei be sem teszik a lábukat a templomba, hogy meghallgassák a gyereküket, mert ott nem koncert van, hanem miseszolgálat. Aki eljön az Arcus Temporumra, egy csomó olyan művel és művésszel találkozik, akik imádkoznak a Teremtőhöz. Bár hallgatjuk és műveljük a zenét, ma már nem tudatos bennünk, nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy ennek a hatalmas területnek a döntő része szakrális. Az elmúlt 30–40 évben létrejött az a zeneipar, amely a zene kisebbik vonulatát mutatja kizárólagosnak, azt nagyítja fel. Holott a zene kezdetektől fogva imádás, odafordulás a szakralitáshoz, a Teremtőhöz. Nem szabad tehát feladni, hanem folyamatosan „bombázni” vagy trenírozni kell az embereket, hogy azokra az akár kortárs zeneszerzőkre is nyitottak legyenek, akiknek a nyelvezete esetleg idegen vagy elidegenítő a számukra.

Igaz, de kényelmesebb az instant, mint szárítani, pörkölni, ledarálni és lefőzni a saját termésedből a kávét… Ennyire elszoktunk mára attól, hogy erőfeszítéseket tegyünk?

Ma sajnos ez van: nem teszek erőfeszítést, nem akarok tornázni, nem akarok a lelkemben rendet tartani. A tunyaság mindenkiben benne van, bennem is. Jobban szeretek elüldögélni egy naplementében, egy templomban, ott nézelődni, merengeni. De azt mondtam magamnak: ha nem veszed tudomásul, hogy a léted erőfeszítéssel is jár – a zenész-lét meg különösen –, akkor engedd el azokat a dolgokat, amikre vágysz, és jelölj ki magadnak más célokat. Az ember kapott egy talentum-mennyiséget, és azzal gazdálkodik. Sokszor panaszkodunk, hogy miért csak ennyit kaptam, de miután elkezdünk alaposan foglalkozni a tehetségeinkkel, rájövünk, hogy istenem, de jó, hogy nem kaptam többet. Olyan ez, mint a tánc régen és ma. Száz évvel ezelőtt, ha táncolni akartál, akkor egyrészt tetemes idő alatt meg kellett tanulnod táncolni, aztán hívnod kellett magad mellé valakit, aki zenél neked, vagy te játszottál magadnak, és kellett hozzá egy esemény is, ahol táncolhattál, de ott is meg kellett fizetned a zenészeket, és így tovább. Ma mi történik? Odamész egy kütyühöz, benyomsz vagy elfordítasz egy gombot, dől belőle a zene, és táncolsz. De valóban táncolsz, vagy csak mozogsz egy ritmusra? Arra egy kisbaba is képes.

A fesztiválon a transzcendens megtapasztalásához kell-e a helyszín, szükséges-e hozzá a Pannonhalma által kínált egyedi kulissza, amely helyet biztosít a művészek és a befogadók együttmozgásához?

Nagy ötlet volt, hogy pár éve behozták a szervezők azt a lehetőséget, hogy be lehet kapcsolódni az istentiszteletbe a fesztivál műveivel. Az előadott művek egy része a keresztény liturgia magja, mélyen abban gyökerezik. Az egész fesztiválnak az az egyik lényege, hogy olyan műveket tár elő, amelyeknek máshol nem lenne helyük, amelyeket máshol nem adhatnának elő. Pannonhalma minden helyszínével, összetevőjével egyedi. Az egyedi helyszínhez egyedi zenekínálat illik és társul – ez az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál.

A tér spirituális ereje

Snétberger Ferenc koncertje

Snétberger Ferenc visszatérő vendég Pannonhalmán. 2016-ban, a Szent Márton-év keretében augusztus 20-án hallhattuk ihletett játékát. Akkor a Bazilika ezeréves falai és Szent István király Intelmeinek szavai szolgáltattak helyszínt és szellemi közeget, amelyből Snétberger inspirációi táplálkoztak.

Az Arcus Temporum-fesztiválok hagyománya, hogy kapukat nyit, párbeszédet indít a művészek, a szerzetesek és a hallgatóság között, és ezekhez a találkozásokhoz a Főapátság mint helyszín nem csak kulisszaként szolgál, hanem meghatározza magát az együttlétet. 2017-ben, a Közös ház kulturális évadban kiemelt hangsúlyt kapnak az épített falak: „Nagyon tetszik, ahogy a historikus és a modern elemek együtt vannak jelen az építészetben, a szerzetesek nyitott gondolkodásában és a fesztivál programjában” – mondja Snétberger Ferenc.

A fesztivál programjában idén is megjelennek a spirituális alkalmak: látogatóink előtt nyitva állnak a szerzetesi liturgia eseményei, ezek során találkozik egymással a zene és az imádság, vasárnap pedig két koncert között csendülnek fel a napközi imaóra zsoltárai. Ismét több programot kínálnak a szerzetesek, a személyes találkozásra a Főapátság különleges tereiben kerül sor: közös zsoltáréneklés a diákkápolna bensőséges hangulatú terében, labirintusjárás az arborétumban, különleges freskók megtekintése a barokk ebédlőben, és a Bazilika szimbólumrendszerének megismerése is szerepel a programok között. A hagyományos időíveken túl így rajzol ívet a fesztivál a zene, a spiritualitás és a befogadó épületek között. Snétberger Ferenc szavaival: „Úgy vélem, nincsenek nem hívő emberek – legfeljebb emberek, akik más istenekben vagy dolgokban hisznek… Tavaly lehetőségem volt részt venni a Vesperáson a Bazilikában. A hangulat, a szerzetesek éneke, a csend… mindennek együtt óriási spirituális ereje van.”

A péntek esti jazzkoncerten az In concert című, utolsó megjelent szólóalbumából hallhatunk ízelítőt. Az album felvételére 2016-ban, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen került sor, amely az előadóművész számara éppúgy fontos és meghatározó atmoszférájú helyszín, mint a Főapátság koncerttermének letisztult, kortárs építészeti világa. Transzcendens, gazdag és lírai – talán ezek a jelzők jellemzik leginkább a koncerten elhangzó zenei anyagot. Az albumon felcsendülő darabok a Budapest I–VIII. címet viselik, és nem csak címűkben, gyökerükben is hordozzák a város hatását. Az utolsó, kilencedik darabban Harold Arlen klasszikus dallama, az „Over the rainbow” szólal meg Snétberger Ferenc gitárjátékával. A zenei anyag a hely szellemének hatására formálódik: „Nem pontosan ugyanazt hallja majd a közönség, mint a felvételen. Improvizálni fogok, a koncerten a helyszín, a közönség és – természetesen – a Főapátság hangulata, atmoszférája inspirálja a zenét.”